Folytassuk hát ott, ahol abbahagytam a napokban, igaz, még helyben akartam megírni.

Ha úgy sikerül, szerettem volna trilógia-poszttá szélesíteni kisded beszámolómat, de úgy alakult, hogy immár itthonról folytatom. Folyton közbejött valami andalognivaló a tengerparti boulevardon, vagy fürödnivaló, kirándulnivaló, vagy épp borozgatás egy hipszter borpincében.

Szóval Grúzia hosszú és vérzivataros történetében addig jutottam, hogy megjöttek a moszkvai elvtársak, és berendezkedtek itt is, rövid függetlenséget és brit megszállást követően. Leszámoltak jó szokásuk szerint az ellenségeikkel, de aztán a NEP idején már úgy-ahogy megint elketyegett az élet, volt gránátalma, füge, mandarin és birka, kereskedni is újra lehetett, a török határon csempészgetni, az élelmes grúzok feltalálták magukat abban a rezsimben is.

Advertisement

A harmincas években ennek vége lett, tömeges tisztogatások, láger és kivégzések, kitelepítések jöttek. Ha azt hinnétek, hogy az, hogy Dzsugasvili vagy Berija ezek közül a hegyek közül származott számított valamit, hát tévedtek. Az internacionalizmus olyan dolog, hogy a rokonok, a törzs tagjai is szívnak, sőt, példát statuálandó néha jobban, mint mások.

A második világháború hatalmas veszteségeket szedett közöttük is. Hogy miért épp grúzok vívták a háború utolsó csatáját, és miért épp Frízföldön, kattintsatok csak ide.

A hruscsovi, majd főleg a brezsnyevi érában szovjet tagköztársaságként gazdag vidéknek számított az ország, hordták a moszkvai és más nagyvárosi piacokra a déligyümölcsöt, taxiztak sokan – Munkácson „nekem” is volt egy gruzin taxisom, híresek voltak arról, hogy bármit megoldanak. Ez most sincs másképp, Batumiban sem.

Advertisement

Szerették a Volgákat, aki menőbb volt, sok csúszópénzért leírt Csajkát igyekezett szerezni, a kikötőkben és a török határon folyt a csempészvilág. Felülreprezentáltak voltak a szovjet bűnözőhierarchia csúcsán álló „vori v zakonye” között is.

A Szovjetunió széthullása előtt már komolyabban elkezdődtek a gondok. Dél-Oszétiában, Abháziában szeparatista mozgalmak indultak, a helyi elit inkább szovjet autonóm köztársaságként élt volna tovább, míg Tbilisziben nacionalista-demokrata hatalom alakult.

Advertisement

Szerencsétlen sorsú Gamszahurdia elnök (elkergetése után golyóval a fejében találtak rá, máig nem világos, öngyilkosság volt-e) idején levált a fenti két autonómia Grúziáról, komolyabb orosz segítséggel. Abháziában azok a csecsen hadurak harcoltak az abházok oldalán központi csapatokkal vállvetve, akikkel később az orosz hadsereg Groznij ostrománál találja magát szemben.

Grúzia gazdasága akkorát bukik, mint a srácok a szikláról Sarpiban a tengerbe, az ex-szovjet köztársaságok közül konkrétan a legnagyobb mélyrepülést ők mutatják be. Egyrészt szétesik az eleve sem valami hatékony tervutasításos rendszer, felbomlanak a kapcsolatok a többi köztársasággal, másrészt a háborúk, és az azok miatt elmenekülő grúz menekültek viselik meg a költségvetést.

Advertisement

Abháziában például 52% volt a grúzok aránya az utolsó szovjet népszámlálási adatok alapján, akik földönfutókká váltak. Dél-Oszétiából is százezerszám menekülnek az emberek, a grúzok Tbiliszi felé, az oszétok Észak-Oszétiába. A Pankiszi-szorosban közben csecsen hadurak uralkodtak, szóval az állam annyira nem működött akkoriban.

Gamszahurdiát megpuccsolják, Tbiliszi háborús övezet lesz. Ma Batumi egyik főutcája, a korábbi Lenin út az ő nevét viseli, ezen az úton van a városháza, a titkosszolgálat és a grúz Alkotmánybíróság.

Advertisement

Merthogy az utóbbi időben földrajzilag is decentralizálták az állami hivatalokat, így a kormány Tbilisziben, a Parlament Kutaisziben az Alkotmánybíróság pedig Batumiban székel.

És jön haza Moszkvából Sevarnadze, akinek a státusza előbb kissé zavaros, majd megnyeri az elnökválasztást. Sevarnadze korábbi szövetségi külügyminiszternél Moszkva-barátabbat igazán nem kívánhatott volna még az épp Pétervárott polgármesteri táskahordozóként dolgozó ex-KGB-s őrnagy sem, aki most a Kreml lakója, (ex KGB-s márpedig nincs per def.) az abház és dél-oszét probléma azonban az ő regnálása alatt sem oldódik meg, sőt csatlakozik hozzájuk Abasidze helyi erős ember vezetésével Adzsária is. Itt kiépíti a kis helyi klán-diktatúráját, és éli világát fütyölve Tbiliszire. Adzsária 2004-ig amolyan kis karibi banánköztársaság a Fekete-tenger partján. Pálmák, magnóliák, meleg, bádogtetős nyomornegyedek, fegyveres bandák, csempészvilág és mindezt Abasidze magánmílíciája uralja.

Advertisement

2003-ban aztán a Rózsák Forradalma nyugdíjba küldi Sevarnadzét, és 2004-ben Szaakasvilit megválasztják elnöknek. A programja alapja a korrupcióellenes harcon, piacgazdasági reformokon, a nyugat felé forduláson és az oligarcha-ellenességen kívül arra épült, hogy visszaállítja a territoriális szuverenitását az államnak.

Batumiban az év májusában tömegtüntetések kezdődtek a helyi hadúr és fia, a polgármester ellen, Tbiliszi csapatokat küldött az adminisztratív határra, két kommandós egységet is beküldött a Batumi körüli hegyekbe helikopterrel. Majd átállt a helyi belügy- és hadügyminisztérium, végül Abasidze és pereputtya Ivanov orosz főtárgyalóval és annak gépével Moszkvába menekült. Így rövid közvetlen elnöki igazgatás után új választásokat tartottak a helyi parlamentben, és az autonómia azóta nem teljesen független entitásként viselkedik. A Batumiban addig létező orosz katonai bázist végül Moszkva 2007-ben üríti ki.

Így utólag látszik, hogy Adzsáriának nagy mázlija volt, hogy Abháziával vagy Dél-Oszétiával ellentétben nem határos az Oroszországi Föderációval, így 10 év alatt a szubtrópusi nyomortelepből “Las Vegasidze” lehetett. A két másik “nemegészenállam” szürke zóna lett, málló vakolatú és fákkal benőtt szovjet építményekkel, közlekedés és nemzetközi kereskedelem nélkül (gyakorlatilag egyetlen exportképes “terméküket” a fegyveresek jelentik, a Donbasszban) orosz segélyért kunyorogva. És Batumi így a polgárháborút-háborút is megúszta.

Advertisement

Tényleg hihetetlen a város és környéke. Mintha egy párhuzamos valóságban egyesült volna a szovjet utópia a rendezett, tiszta, csillivilli üdülővárosról (Gazda Albert barátom írt valami ilyesmit Minszkről) az amerikai álommal a felhőkarcolókkal, fényreklámokkal, kaszinókkal, éttermekkel, jó utakkal és jó kocsikkal.

Közbevetőleg: egy hét alatt három vagy négy szovjet autót láttam, amiből kettő a kerekded, régi Volga volt, veteránként felújítva. Maserati Ghiblit bezzeg láttam, igaz, azeri rendszámmal, meg pimpelt Mustangot ibrili, iraki rendszámmal!

Advertisement

A rendőri jelenlét látható, mind a világoskékben járó önkormányzati zsaruk részéről, mind a központi cop-ok, akiknek az egyenruha- és az autódesignja amerikai mintájú. Kevesebb a zsaru, mint Kijevben, pláne Moszkvában, de Rómában is többször látni őket. Amint egy kereszteződésben rossz helyre állt meg egy autó, ott termettek intézkedni, pedig a sebességhatárra, sávhasználatra vagy akár az indexhasználatra láthatóan fittyet hánynak. Fiatalok, nem a tipikus pohos k. európai rendőrök. Azért foglalkozok velük ennyit, mert nagyon büszkék ám a grúzok az új típusú rendőrségükre (járőrszolgálat), amely nem szed kenőpénzt! és úgymond polgárbarát. 2004-ben úgy kezdték a reformját a belügynek, hogy harmincezer közlekedésit kirúgtak, és a helyét is felszántották az intézménynek, majd sorban a többi igazgatóságnál is hasonló történt.

Szaakasvilinek Adzsáriát sikerült puskalövés nélkül reintegrálnia, a többi szakadárral már nem volt ilyen szerencséje. Tudom, hogy a magyar közbeszédben is az orosz traktátus érvényesül a 2008-as háború kapcsán, de aki kicsit is kíváncsi rá, fehér és fekete-e a történet, nézzen utána, mikor ürítették ki Chinvalit, miért üldözték el az addigi grúz enklávék lakosságát, honnan tudta az oszét elnök, hogy két nap múlva támadnak majd a kormánycsapatok, mikor mondta, hogy “Goriig fogunk nyomulni” és ki lőtte Gradokkal a várost, mikor grúz tankok voltak bent. Az EBESZ dodonai jelentésében a háború idején a kedvencem az „abház légierő bombázta Potit” kitétel. Hogy senki nem kérdezett rá írás közben, hogy ugyan hány vadászbombázója van a nem létező abház légierőnek? Mindenesetre így nem kellett két szárnyon zajló orosz támadásnak minősíteni az eseményeket, valahogyan beleszuszakolódott a grúz-oszét-abház konfliktus sémájába, de kilóg az orosz katonacsizma.

Advertisement

Nos vissza Adzsáriához. Nem tudom, ilyen-e egész Grúzia. Csak Kutaisziből Batumi felé lestem a mikrobuszból, meg a város közvetlen környezetében jártam.

Le a török határig, ahol a lépten-nyomon szembetűnő építészeti ufók egyike, a grúz határátkelő épülete fehéredik a tengerparton. No meg a legtisztább strand Batumi környékén is ott van, mármint a határnál és nem semmi élmény napozni a kavicsos strandon, balra nézve a török oldalon a mecsetet, hátad mögött grúz templom a szokásos 13. századi stílusban, és belegondolsz, hogy ez a legkeletibb pontja a Fekete-tengernek.

Advertisement

Lifehack tanács: a grúz roaming kutya drága, valami 1200 HUF/perc haza a hívásdíj. A 15 km-es taxiúttal együtt is megéri Sarpiba lemenni, és török hálózatra csatlakozni, ha hosszabb hívásra van szükség, és lehet strandolni, a határ melletti igazi keleti bazárban teázni egyet és olyan hacsapurit enni forrón, amit bajszos nénik sütnek helyben, és a húsz ujjatokat megnyaljátok utána. Vagy visztek magatokkal unlock okostelefont, és a már a reptéren kézbe nyomott ingyen grúz SIM-et használjátok.

Advertisement

Szóval nem tudom, az ország többi része is ilyen-e, valószínűleg nem, hisz ez az üdülő- és party-főváros, de hihetetlen, ami tíz év alatt ott változott. Régi véleményem, hogy az ex-szovjet térség időben mozaikosra törött, és más-más időben léteznek részei, néha egy országon belül is. Tiraszpol így él a hruscsovi érában, Türkmenisztán vagy Csecsnya a középkorban, Tallin és a moszkvai belváros kicsit a jövőben, és sorolhatnám még.

Batumi a maga sétányaival, tavaival, parkjaival, 4G hálózatával, a Műszaki Egyetem felhőkarcolójával, amin fenn egy mini óriáskerék van és óriás led-táblákon fut a műsor, zenére táncoló szökőkútjaival, török negyedbeli hipszter-kávézóival és borozóival, a reneszánsz Itáliát idéző Piazzával és a szubtrópusi botanikus kertjével, ahol wifi pontok vannak a fák között a maga picit keleties módján a jövőben él.

Advertisement

A szökőkutaknál a fura formájú nagyon modern házasságkötő teremnél népviseletbe öltözött ifjú pár várja az anyakönyvvezetőt, a sétányon este grúz kardtáncot táncolnak fiatalok, a nyári színházban népi tánccsoport lép fel - azért a múlt is itt van. Tamaráról és Építő Dávid királyról annyi minden van elnevezve, hogy ihaj. A templomok, ha újak is, akkor is Dávid király korát idézik.

Advertisement

A város zajos, mindenhol hatalmas épületek épülnek folyton, nemcsak a mai belvárosban, hanem a déli részen is felhőkarcoló csoportok nőnek ki a földből. A ma 7 kilométeres tengerparti bicajutas sétányt (közösségi bicikli rendszer működik, meg bérelhető elektromos háromkerekű izék, stb.) folyamatosan hosszabbítják dél felé, a terv az, hogy leérjen a török határig. Sarpinál is látszanak a munkálatok, az talán csak az én kajánságom, hogy a hegy alatt futó szűk út mellett felhalmozott hullámtörők láttán az jutott eszembe, hogy épp ilyen betoncsúfságokat használnak harckocsiakadályként is. Hiába, a török szomszédság történelmi tapasztalatai :)

Lényeg ami a lényeg, engem megvett Grúzia, és eddigi poszt-szovjet kedvencemet, Odesszát második helyre utasította Batumi a saját különbejáratú dobogómon.

Advertisement

Mivel Szaakasvili – a második elnöki periódusa után a pártja választásokat vesztett, és az új hatalom rá is szállt rendesen- most épp a szembe-tengerparton Odesszában a Megyei Adminisztáció feje (a könnyebbség kedvéért kormányzónak hívom én is néha, de az félreértésekre ad okot), és azzal indított, hogy új Batumit akar a városból csinálni, ez még változhat. Már ha sikerül neki másodszor is. Vicces, hogy a Grúziából elüldözött „kriminális autoritások”- magyarul bandavezérek egy része épp Odesszában telepedett le, Mikheil most onnan is megpróbálja kiseprűzni őket. Uralma alatt a lakosság majd 10%-a ellen indult büntetőeljárás, és jelentős részük végrehajtandó szabadságvesztéssel végződött. A korábbi viszonyok ismeretében ez mondjuk nem csoda.

Az idillbe a hírek azért beszűrődnek. A Georgia Times, vagy a lépten-nyomon wifire kapcsolódó kütyü szállította a híreket. A dél-oszétiai demarkációs vonalon pár száz méterrel előbbre tolták az oroszok az állásaikat, válaszul Tbilisziben (és paralell Kijevben, szimpátiából) tüntetés volt a „kúszó annexió” ellen.

Advertisement

Szaakasvili után, aki kivívta Putyin személyes gyűlöletét (apropos, most hívta el magához Odesszába egyik helyettesének Jegor Gajdar korábbi orosz miniszterelnök lányát, sokak szerint ez plusz egy sértés a Kremlnek) hiába került az elnöki székbe Moszkvával szemben „megértőbb” államfő, a konfliktus logikája megmaradt.

Egy grúz önkéntes egység harcol a kormánycsapatok oldalán a Donbasszban, amelynek elesett egy katonája.

Advertisement

A batumi kikötőben kercsi regisztrációjú, ukrán zászló alatt hajózó kirándulóhajó horgonyoz, a sétányon az utcai művész, aki karikatúrát rajzolt rólam elmondta, hogy harkovi.

És hogy húsz évig a nyarakat Jaltában töltötte, de már oda nem megy, így áttelepedett Batumiba.

Advertisement

A Trip Advisor szerint a város legjobb étterme, a Heart of Batumi tulajdonosa Szumiból jött, ukrán ő is. Saját készítésű visivankában.

Advertisement

Sok, nagyon sok az ukrán turista. Meg az orosz. Úgymond nyugatiak közül legfőképp lengyelekkel lehet találkozni, gondolom ebben a fapados Katowice-Kutaiszi járatnak van némi szerepe. És törökök, örmények, azeriak – remélem, a szállodák tisztában vannak a közös folyosó veszélyeivel, mert a végén még Grúziával is megszakítja a diplomáciai kapcsolatot Jereván. Meg perzsák, sok kifestett, kendő nélküli iráni lány, egy „liberális ordnungból”. Mivel szerencsejáték, alkohol és minden más szempontból a széles környék legliberálisabb helye, nem is csodálom.

Hosszan-hosszan sorolhatnám még, mennyire tetszett, amit láttam, ettem, ittam, tapasztaltam, de már így is talán a leghosszabb posztomnál tartok, lassan befejezem. Mindenesetre már utolsó nap azon gondolkoztam, mikor kellene visszautazni, megnézni a szvan tornyokat, a tbiliszi óvárost, Gorit és Kazbekit, kolostorokat és várakat. Feleségem és útitársam is ír az élményeiről, és külön posztban a gasztro-témát is kibontotta, részemről elmondanám, hogy utoljára akkor voltam éhes, mikor a hajnali géppel megérkeztünk, és rájöttünk, hogy nem egy korán kelő népség az adzsáriai. Azóta nem.

Advertisement

Még valami: ha véletlenül megdicséritek egy étterem török kávéját, van rá esély, hogy a tulaj ajándékoz egy fél kilót, mert „a bolti az nem jó, ezt egy barátom pörköli, őröli, és ez házi”, vagy épp társaságával lakomázik (tamadával, ahogy kell), és kiküldet a teraszra nektek egy pohár bort hacsapurival, majd egy másodikat, majd harmadikat (az Úr szereti a háromságot) füstölt nyelvvel és fekete olajbogyóval, majd még fizetni sem engedi a többit, amit rendeltél.

Szakartvelo jó hely, nézzétek meg!

Kis multimédiás ajánló, jópár részét Batumiban forgatták:

A képek jelentős részéért Szaffi17-et illeti a köszönet