Gluhovszkij Budapesten

Dmitrij Gluhovszkij

Ki a hibás, hogy nem veletek vagyunk? Levél az európaiakhoz

A Berlini Fal leomlása után miért nem váltak az oroszok olyan néppé, mint a többi Európában

Amikor Gorbacsov beleegyezett a Berlini fal lebontásába, lehtségesnek tűnt, a pillanat varázsának hatására, hogy az összes többi fal Európában leomlik, nagyon-nagyon hamar.

A vasfüggöny csikorogva felemelkedett, és a két világ, a fakó, majdnem fekete-fehér, szocialista és a színes, kapitalista – egymásra nézett meglepődve. Mi tudtuk, hogy ti jobban éltek, de nem sejtettük, mennyivel jobban. Ti sejtettétek, hogy nálunk minden szegényesebb, de nem értettétek, hogyan törődünk bele ebbe.

Ezt a ti és a mi Falunkat, ezt a közös Függönyt- ezt inkább gáthoz lehetne hasonlítani, amely visszafogott mindkét oldalon más-más nyomású tömegeket, milliónyi emberből álló tömeget. Felrobbantották vagy csak összeomlott az idő vasfoga miatt (bár lám Kínában megszegecselték, és ma is áll) – és az emberi folyók elindultak egymás felé, összekeveredtek, és egy idő múltán kiegyenlítődtek, valahol középtájon.

Advertisement

Amitek volt, elérhetővé vált nekünk is. Amit tudtatok, mi is megismertük. A szabadság, ami nekünk soha nem volt- nem az absztrakt szabadság, de legalább annak a szabadsága, hogy élhetünk ahol akarunk, foglalkozhatunk bármivel, szexelhetünk akivel akarunk, elutazhatunk hozzátok szabadságra, sőt akár át is költözhetünk – megadatott nekünk, és ezzel a szabadsággal elkezdtünk élni, és visszaélni.

A falak nem tűntek el végképp, de legalább lecserélték őket fémkordonokra- olyanokra, amiket a mi rendőrségünk használ bekerítendő a mi ellenzékieink tüntetéseit, a kifutót, ahol tüntetni szabad nekik rácsok mögött.

Az új, „szabad” Oroszországban nem volt semmilyen ideológia, és így oka sem volt folytatni a szembenállást a Nyugattal, és fel sem rémlett a harc lehetősége. A Nyugat elnéző volt velünk, katonai bázisokat Moszkva alá nem telepített, lefegyverzést és reparációt nem kért, humanitárius segítséget küldött- emlékszem magam is kaptam az iskolában csomagokat valamiért tejporral. Miért épp tej? Ördög tudja, tej hát tej, nem számít, ez amúgy is szimbólum, nem áru.

Advertisement

A mi iparunk tankokat és karabélyokat gyártott- a tietek televíziókat, videómagnót és komputert, divatos ruhát és menő zenét, és főleg változatos ételt. Mi szerettünk volna olyanná válni mint ti, és végre ezt megengedték nekünk. A városok lakói, megittasulva a fogyasztási lehetőségektől letérdeltek a nyugati Aranyborjú előtt.

Mi betértünk a ti hitetekbe, egyszerűen fogyasztottuk amit ti, megtanultuk a brandjeitek nevét, elolvastuk az íróitok könyveit, néztük a ti tv-sorozataitokat. Végre azt ettük, ami addag a ti privilégiumotok volt enni- az üzleteink polcain ugyanaz az árú volt. Áldoztunk bordóival és croissanttal. Elutaztunk hozzátok, és elvakítva a túl éles képektől rácsodálkoztunk a ti Bacelonátokra, Londonotokra, Berlinetekre.

És íme, csömörig ittuk ezt a ti tejteket, jóllaktunk az ételetekkel, néztük a filmjeiteket és fővárosaitokat. Ti meg megszoktatok minket, az orosz szó a városaitokban többé nem lep meg senkit.

Advertisement

Más meglepő számotokra- hogy aztán mi történt velünk? Mi történt köztünk. Hogy változott a szemünkben a csodálat lenézésre, az irigység a felsőbbrendűségre? Miért van az, hogy megtanulva tőletek, hogyan is legyünk modern nyugati emberek, bele sem kóstolva igazán, de úgy döntöttünk, inkább visszafordulunk a mi kényelmetlen keleti múltunkba.

Honnan van ez a visszaesés az imperializmusba, minek háborúkat kezdeni a régi gyarmatainkon, miért kell belemászni a ti politikátokba, miért válasszuk újra és újra az erős kezet, amit símogatunk, és ha felemelkedik később ránk, akkor meg rettegve meghúzódunk? Mi az ami így kínoz minket? Miért nem keveredtünk el, mikor a közlekedőedényeink között volt összeköttetés, miért nem tűnt el a potenciálunkban a különbség, miért állnak a régi falak helyén új korlátok?

Ti azt kérdezitek: „Lehet hogy mi vagyunk a hibásak?” Lehet hogy nem kedveltük eléggáé, nem tanítottunk jól, túl kemények voltunk. Vagy az oroszok egyszerűen nem európaiak, nem voltak soha, nem is lesznek, nem kellett volna reménykedni?

Advertisement

Ti beszéljetek magatokról, rólunk meg én elmondom.

Az egésznek a lényege épp az, hogy mi mindíg tihozzátok mértük magunk, és veletek hasonlítottuk össze magunkat.

Oroszország- az utolérni akaró fejlődés országa, és majd minden modernizációs ugrás épphogy a nyugati átvételek hullámával volt összefüggésben. De Európa a technológiákat mindíg egy csomagban adta nekünk az értékeivel, ideológiával, az életstílussal. A modernizáció együtt járt a kultúrális “beoltással”. Elvárta a tradíciók és szokások elvetését. Szeretnél felgyorsulva fejlődni- előbb ismerd el a lemaradásod. Mondj le a értékrendedről, fogadd el, hogy az archaikus, értelmetlen és visszataszító. Kérdőjelezd meg a történelmed, az identitásod. Írd alá, hogy a te egyéni utad már megint zsákutcába vitt. Európai akarsz lenni- ismerd be magadban, hogy másodrendű vagy, aki szeretne elsőrendű lenni. Ebbe a konfliktusba szalad bele minden modernizációs és westernizációs kísérlet Oroszországban.

Advertisement

És az egyetlen eset, mikor mi megpróbáltunk tanítani titeket, mikor Oroszország civilizációs missziót vállalt Európában – értem ez alatt a kommunista forradalmat és annak következményeként az összeurópai balra tolódást- összeomlással végződött.

Nektek úgy tűnik, hogy a hidegháború végével a civilizációtok minden eredményét megkaptunk ingyen, már megint- de nekünk ez a háború vereséggel végződött. Nekünk kisebbrendűségi érzésünk van- főleg azoknak, akiknek a kommunista hatalom megígérte a kommunista menyország felépítését a földön az apák és nagyapák vérén még a századforduló vége előtt. Megígérte- közvetlenül a csődje előtt.

És a mi birodalmi nosztalgiánk- normális emberi nosztalgia az elveszített nagyhatalmiság után, amelytől kínlódik a mai napig Nagy-Britannia, Franciaország és még Magyarország is- egy sorban az ismert kisebbségi érzésünkkel, azzal, hogy másodrendűnek érezzük magunk az európaiakkal szemben, a komplexusainkkal – ez a birodalmi büszkeség az egyetlen, ami gyógyír. Igen, szarban éltünk, de a tankjaink Vlagyivosztoktól Drezdáig, Varsóig és Prágáig álltak: mi voltunk a leghatalmasabb (területileg) a megmaradt birodalmak közül.

Advertisement

Röviden mi is történt velünk: elcseréltük a büszkeséget kolbászra, de mikor jóllaktunk a kolbásszal, újra eszünkbe jutott a büszkeség. Semmi különös, végül is érthető ez. Bárki lehetett volna a helyünkben, a németek meg voltak is.

És a komplexusai a (poszt) szovjet polgároknak itt egybeestek a posztszovjet elitek komplexusaival – akik elutaztak Nyugatra szórni a pénzt, és mégsem érezték egyenrangúnak magukat a nyugati elitekkel. A pénzüket elfogadták, néha mímelték a hálát is, de a szemükben azoknak, akik elfogadták a pénzt, tisztelet nem volt. És mikor a nyugati elitek egy kicsit jobban képbe kerültek, mi lyen is ez az új orosz elit – szétválaszthatatlan rétegekben bűnözők, titkosszolgák és a nagyipari ragadozók- elkezdtek hozzájuk óvatosan hozzállni, még nagyobb undorral, és az együttműködést redukálták a gyémánton ülő afrikai kannibál diktátorok szintjére.

De ezt velünk nem szabad. Mi ezt éreztük. És egyébként mi még sérülékenyek is vagyunk.

Advertisement

Hogyhogy a nyitott világ nem működött- kérditek? A Vasfüggöny ugyan megjavítva és megolajozva, de még függ továbbra is felhúzva. Mi tudunk hozzátok utazni, és az Internetet sem kapcsolták ki még teljesen. Látható, hogy az európai modell, a puha erő modellje, a humánus közösségé, lefedve a gazdasági együttműködés rétegével – sokkal effektívebb a mienknél. Azt hiszitek, nem látjuk, hogy nálatok jobb, hogy veletek jobb mint ellenetek?

Látjuk. És épp ez a baj. A nyitott világban, ahol a polgárnak lehetősége van összehasonlítani bármit bármivel, ahol állandóan meg kell kérdeznie magától, miért él rosszabbul, mint a szomszédja a hatalomnak erre válaszokat és igazolást kell adnia.

Rosszabbul élünk, de legalább nekünk van egyedi utunk – mondja a televízió. Szegények vagyunk, de büszkék. A burzsujok büntetnek azért, mert elvettük a Krímet. Ők nem engedik meg, hogy felálljunk a térdelésből. Igen, kötésig a szarban, de lám milyen tankjaink parádéznak a Vörös téren.

Advertisement

És mi van a Világbajnoksággal, kérdi a mi kedves európai olvasónk? Hát ez nem a nyitottság gesztusa az új oroszország részéről a világ felé?

Hát igen, gesztus, de inkább görcsös mimika. Használjátok ki, gyertek el hozzánk, nézzétek meg hogy élünk. Ki tudja, mikor lesz erre legközelebb alkalom.

 

Advertisement

A DIE ZEIT-ben jelent meg németül, oroszul a Snob.ru-n.