Illustration: Natalja Jamscsikaova illusztrációja

Egy moszkvai művész szereti önt

Második rész

Lehetséges, hogy egy szörnyű napon Oroszországban kitör egy nagy háború, és nyugat felé milliónyi menekült indul el. Konsztantyin Zarubin elbeszélése a háborús Moszkvából elmenekültekről szól. Főhőse a propagandagyár korábbi alkalmazottja, és egy egyedülálló anya, aki a moszkvaiak gettójában él.

Augusztus 12. 5:50-9:00

Tanya- Pärnu – autóbusz

A Rigai öböl partja

A hőség már reggel elkezdődött, napfelkeltekor, hattájt. Tulajdonképpen nem kezdődött, abba sem maradt. Az éjjel forró volt és nedves, mint valami all inclusive országban, de Szvecsin éjjel nem ment ki. A pincében ült hajnalig, a légkondi mellett és friss deepfake cuccot gyártott a Bundesamt für Verfassungsschutz megrendelésére miközben arról fantáziált, mi lesz holnap. Csak mikor öt óra ötvenkor kinyitotta az ajtót és felment a sárga téglalépcsőkön a kertbe, akkor ütötte arcon a párás levegő és emlékeztette az időjárásra, ami már négy hete ilyen volt.

Advertisement

Egyből elment a kedve bármilyen utazástól, pláne attól, hogy másfél órát pedálozzon Pärnuig. Ez hamar elmúlt, mikor megmosdott a kút jéghideg vizében. Bár elmúlt volna víz nélkül is. Szvecsin öt hónapja várta ezt a reggelt, a szíve majd kiugrott, és bármilyen időjárási körülmények között elindult volna.

Szandálban és könnyű öltözékben kelt útra. A hátizsákba bedobálta a fogkefét, fogkrémet, egy új pólót, papír jegyzetfüzetet (az út részletes leírásával). Tétovázva, de betett egy inget mindenesetre, hátha a csoda, amit a meteorológusok ígérnek, mégicsak beüt, azaz leesik végre egy normális eső, és estére az úticélja pokla lehűl 17-19 fokig.

Még soha nem ment messzebb Pärnutól. Még az anyjához sem, Tallinnba. Az anyja szigorúan megtiltotta, hogy látogassa. Neki múlt nyáron június végén mindent elmagyarázott egy „kedves” lány civilben, mopszot sétáltatva a terecskén, ahol az anyja járt a bolt felé. „Natalja Nyikolajevna, magát valószínűleg figyelik. Danyecskát szeretnék meglelni így. Óvatosnak kell lenni, kibírni pár évet”.

Advertisement

De az az anyja – az logikus. Az emberek a fúróval figyelték az anyját. De az a fontos, hogy Nika Abramjanról nem tudnak. Nika senkije sem volt Szvecsinnek. Legfeljebb ami összeköthette volna őket, azok a fotók, begeotagelve Medvegykovóban a tízes évek elején. De Nika esküdözött, hogy törölte az accountját a VK-n 2017-ben, és soha nem geotaggelte a fotóit. Soha.

Hét harminckor lelakatolta a bicajt a buszállomásnál. Megvette a jegyét és két literes üveg vizet. A bicikliút a reggeli tűző napsütésben teljesen kiszárította.

Az első liter vizet egy húzóra itta meg, rögtön a kioszknál. Ott állt a PET gyűjtő kuka, amibe bedugta a palackot. Félt a büntetéstől a rossz helyre dobott műanyagért. Bármilyen szabályt félt megszegni az Északi Államokban, mert múlt nyáron Voroncov Szergejjé vált, Narva szülöttévé, 1993-as születésűvé. És Szergej Voroncovnak nem érte meg feltűnni semmilyen adatbázisban. A szabálysértési bázis könnyen elérhető volt, szinte nyilvános. Az emberek a fúróval megláthatták volna, és felfigyelhetnek rá. És ha tudják, hogy Voroncovot több mint két éve agyonlőtték Habarovszkban? Vagy csak úgy a káosz miatt, vagy kémkedésért Európa és Kína javára. Ez nem tiszta. De agyon, na ez biztos.

Advertisement

A busz Tallinnból nyolc óra kilenckor futott be. Működött a légkondija, és ez jó volt. Csak az volt a rossz, hogy a sors (ami itt egy szám a jegyen) egy orosz mellé ültette. Az orosz hímnemű volt, kék mellényben, teljesen felhúzva a cipzárt a nyakáig. Ápolt szakáll bajusszal, és nem is volt sokkal idősebb mint ő, de valahogy olyan földszagú, kopaszodó feje leégve, izzadtságszag és valami deó szaga áradt belőle. A legrosszabb az volt, hogy Szvecsin hiába köszönt udvarias „tere hommikust”-tal, az orosz kiszúrta a hazai akcentust, és kezet nyújtva bemutatkozott: „Roma. A valahai Nyizsnyij Novgorodból.” És elkezdődött. És abba sem maradt vagy huszonöt percre.

Roma elmondta, miért megy Rigába:

- ...üzleti ügyben kell tárgyalni.

Elmondta, az „életútja” hogy vitte el Tallinnba a háború első évében. Akkor még nem zárták le az orosz határt, és még Lettország nem építette meg a Nagy Balti falat (BBW) a legújabb izraeli technológiával. Roma „nagy megértéssel” viseltetett a BBW felé. A „baltiak helyében” ugyanilyet épített volna - sőt, még ilyenebbet - okos golyószórókkal a tornyokban ötszáz méterenként. A golyószórók - magyarázta meg Roma - meg kell szórjanak mindent figyelmeztetés nélkül, mert a teljes normális populáció Oroszországból rég meglépett, és onnan már csak a legalja jön, rosszabbak a negroidoknál.

Advertisement

- Itt második Párizs lesz, ha beengedik őket – mondta Roma.

Szvecsin megígérte magának, hogy hallgat, de nem bírta ki. Megkérdezte, minek okos fegyvereket rakni a falra, ha úgyis mindenre lőni kell. Egy közönséges infracélzással felszerelt buta rendszer is elég ehhez.

- Logikus – értett egyet Roma.

És megmagyarázta: az okos golyószórók azért kellenek, hogy ne lőjenek a vadállatokra. Roma szerette a természetet. Támogatta a relikviaerdők újratelepítését, várta a mamut, a tasmán ördög és a moa újjászületését. Elmondta Szvecsinnek, milyen fontosak a „kiegyensúlyozott bioszférájú oázisok”, és valahogy innen eljutott odáig, hogy a vegetariánusok debilek, és fenyegetést jelentenek a „európai rassz genofondjára”.

Advertisement

A vegetariánusok után jött a globális felmelegedés. Roma a legnagyobb átverésnek tartotta az újkori történelem folyamán.

- Ez egy lakmuszteszt valójában a kritikai gondolkodásra, igazából.

A kritikus gondolkodású emberek - magyarázta Roma - az információt csak „független forrásból” szerzik be. Elővette a telefonját, és orosz nyelvű blogocskákat kezdett mutogatni Szvecsinnek, amiket Krisztus előtt sokkal balkezes amatőrök csinálhattak Worldpress-ben. Mintha még a Live Journal is felvillant volna – ő a Zsivoj Zsurnalt csak mémekből ismerte, és már majd elaludt, hisz lassan kilenc volt, és kilenckor ő le szokott feküdni. A szeme le-le ragadt, Roma hangja összeolvadt a busz hangjával, és már azt gondolta, alszik és álmodik, mikor ismerős szavak ütötték meg fülét: „Steven MekMudák és „Ír Klimatikus Független Kutatóintézet”.

Advertisement

-Mit mondtál? – ébred fel Szvecsin.-Milyen professzor?

- Én azt mondom, ezek mind komoly források. A felkészült olvasónak. De ha ezt a témát nem ismered, akkor a legjobb ha MekMudák professzor lekciójával kezded. Ez eddig a legkiválóbb bevezető. Részletesen elmagyarázza, egy csomó példával, de nem egyszerűsít nagyon.

- Roma- vágott közbe- te angolul tudsz?

- Hááát, értelmes keretek közt... – sóhajtott fel az orosz- Speciális szövegeket teljesen....

Advertisement

- Vedd fel a fülhallgatód – Szvecsin a telefonra bökött. – Legközelebb. Hallgasd meg, az orosz voiceover alatt mit mond ez a te MekMudákod? Oké? Irwine Welsht olvas fel a súgógépről. Novellákat az The Acid House kötetből. Skót akcentussal. Ez a legolcsóbb cheapfake a lehetségesek közül, tisztán az oroszajkú bunkó nézőnek. Ilyeneket már Moszkvában a zombidobozban sem adnak le.

Szvecsin fogta a hátizsákját, ami eddig a lábánál volt, felugrott és elment a busz legvégébe. Nem érdekelte Roma reakciója; az ilyen fakeofágok még nála is gyávábbak voltak. Szvecsin magától félt – a saját büszkeségétől, hogy dicsekedni akart, belekiáltani az ilyen hülyék arcába, a legrészletesebben, hogy született meg Stephen McMooduck és az ő Irish Institute of Independent Climate Research-je a Baumanszkaján, Okszána Golubcsik lakásában, bepiálva. És Irwine Welsht valami esztergályos olvasta fel Glasgow-ból, Makar ismerőse. Makar már akkor Skóciából melózott. A melósra Makar csinált egy fehér kabátot badge-el, és Szvecsin meg berakta mögé háttérként a Guayanai Kozmikus Központot.

A busz legvégén talált egy helyet egy nyugdíj előtt álló korú alvő nő mellett. Reménykedett, hogy elalszik, de a múlt üdvözlete Roma képében felkavarta az iszapot művészlelke mélyén. Leküzdeni ezt csak egy még erősebb érzelemmel sikerült, a legnagyobb emócióval - Nika Abramjannal.

Advertisement

Kibírta kilenc hónapig, a Teremokban való találkozás után. Elvitték a tanyára, adtak új nevet, konfiskálták az összes kriptóját, átszabták az arcát, új hardwert kapott, és „szétszórt” hozzáférést, amit lokalizálni a fúrósok legfeljebb a jövőből tudtak volna, ahol mindennapi a kvantumszámítógép. Azt mondták, tegye jóvá bűneit, és dolgozzon becsületesen az európai gumitalpú szerveknek. És kilenc hónapig mást sem tett. Evett, ivott, játszott, kaját vásárolt, sétált az erdőben, leveleket írt az anyjának, és minden éjjel fake-ket gyártott. Meg megtanított rá másokat. Segített fake-vadász pluginokat és appokat gyártani.

Március elejéig a legnagyobb érzelem a félelem maradt. Márciusban az unalom győzött a félelem felett. Úgy döntött, lesz magánélete. A hozzáférése, a biztonságos hozzáférése kétvégű bot volt. Óvta Szvecsint a fúrósoktól, és óvhatta az új munkaadóitól is, az összestől. Csak meg kellett bolondítani a spyware-t a gépén. Vakfoltot kellett létrehozni a programban, ami minden aktivitását elküldte az észt szakszolgálatnak.

Szvecsin soha nem volt hekker, ő ártatlan kódokat írogatott egész életében, művészi feladatokra. Persze, kikapcsolni a programocskát ami kémkedett utána a legegyszerűbb dolog volt. De belenyúlni a program kódjaiba, az más, attól forgott a feje, mikor belegondolt.

Advertisement

Segített a véletlen. Vagyis inkább valaki óvatlansága. Kapott egy vírust, egyenesen benne az anyagban, amit a finn Suojelupoliisitől kapott. Sejtette, hogy a melléklet beteg, és szándékosan hülyének tetette magát. Hisz a forrás saját, a védelmi rendszer hallgat, miért ne nyissa meg? A vírus nem pusztító fajta volt, szelíd felderítő cucc csak. Valószínűleg ezért reagált a James Bond nevét viselő speckomputer rá, mint a világvégére. Lecsapta magát.

-Na oké, én biztonsági módban indítottam el – magyarázkodott két nap múlva. - Minden kiirtottam, ami kémre hasonlított. Nem tudtam mi van még benne, ok?

A programocskát vissza kellett telepíteni, ahogy futott korábban. De a vonat már elment. Két felügyelet nélküli nap alatt kiderítette, hogyan kell vakfoltot csinálni.

Advertisement

Így lett magánélete.

Még aznap este ez a magánélet Nika Abramjanra korlátozódott. Azonnal meglelte, mindenfelé. Nikának még Instája is volt – megnézte - nem frissülő, képekkel a tízes évek végéről. Némelyik fotón egy kislánnyal - láthatóan a lányával - játszott. És Szvecsint elöntötte a féltékenység, mert megértette azt, hogy Medvegykovó előtt és az után Nika milliónyi dolgot élt át, amiknek semmi köze őhozzá.

Gyorsan összerakta Nika sorsát a közelmúltban, a neten szétszórt infók alapján. Az utolsó moszkvai nyom a háború második évére datálódott, szeptember 5-re. Úgy tűnt, Nika a lányával a Pozsarszkij folyosón át utazott. Akkor épp ott fegyverszünet volt. A menekültkérelmét az ukrán belügy Sosztkában regisztrálta Harkov mellett. A lánya valamiért az anyja nevét viselte, Margo Abramjan.

Advertisement

Filtrációs tábor a moszkvaiaknak akkor még nem volt. Nikát Margóval együtt az általános táborba vitték, Odessza mellé. Fél év ott, a menekültstátusz elutasítása, kiutasítás harmadik országba, valószínűleg Belaruszba. Négy hónapra eltűnt a nyom. Hát igen, Belarusz, ott kis pénzért törlik a helyi adatokat.

De utána minden, mint a tenyerén, úgy látszott. Őrizetbe vették őket az illegális kompon, Telleborgban (HKO From Russia with Love), újabb menekültstátusz beadvány, tizennyolc nap a táborban. A kérelem fast-track rezsimben elbírálva (nő kislánnyal), a válasz pozitív. Kilenc hónap a kollektív lakóhelyen, Huddingban. Aztán szerencse: adtak egy modult öt évre nekik.

A Teremokban a találkozásuk előtt néhány hónappal kezdett. Decemberben mondott fel. Összesen kilenc munkahelyét számolta meg Szvecsin három év alatt, és ezek csak a bejelentettek. Takarító kórházban, takarító iskolában, gyümölcsszedés, takarító öregotthonban, házi segítő mozgássérülteknél, pizzéria egy faluban negyvenöt kilométerre a Moduloktól. Meg sem jegyezte mindet rögtön. Nika még a menekültek munkaügyi központjában is kinn volt a táblán, az év munkása címmel.

Advertisement

És akkor, márciusban Nika kenyeret sütött egy orosz szupermarketben. Szvecsin meglelte a fotóját a site-ukon, a teljes állománnyal együtt. Nika mosolygott rajta a szélén, fehér kendőben és fehér köpenyben. A ruha sokkal jobban mutatott, mint a Teremok-féle, még illett is hozzá, és Szvecsin beleborzongott ahogy nézte.

Kitalálta, mi lenne a jó indok, hogy ráírjon. Ráír, és pénzt ajánl. Végülis, nem köszönömért dolgozta le bűneit Európa előtt. Európa tiszta, régimódi zsozsóval fizette meg szolgálatait. 80%-a a pénznek (az adók után) minden hónapban szépen megérkezett a numerikus számlájára. Ehhez nem nyúlt, télen vett le csak kétezret az anyjának.

Kiderítette Nika telefonszámát. A számhoz volt kötve legalább két üzenőapp. Az egyik teljesen lyukas, biztonságilag, valami populáris cucc. De a másik friss, partizán szoft, ami kell. Egy pillanatra a légzése is elállt, csaknem megfulladt, annyira jó lett volna, ha őmiatta rakta volna fel az appot Nika.

Advertisement

Március 25-e volt, tíz körül este. Szvecsin megírt két üzenetszöveget piszkozatnak, papírra. Az elsőt választotta. Bepötyögte a messenger ablakába:

„Nika, szervusz! Danja Szecsin vagyok Medvegykovóból, ahová elutaztál 2011-ben és 2012-ben vendégségbe Mása Braginszkajához. Mi találkoztunk a Teremokban múlt júniusban. Akkor nem ismertél meg (no wonder :O). Bocsánat, hogy zavarlak. Az van, hogy nekem szerencsém volt, miután elutaztam, jó munka, etc. Családom nincs, csak Anya, ezért más menekülteknek segítek. Ismerősöknek, ismeretleneknek, ahogy sikerül. Véletlenül megtudtam, hogy egyedül neveled a lányod a Modulokban. Úgy gondoltam, segíthetnék, valamilyen nem túl nagy összeggel. Örülni fogok minden válasznak :O „

Párszor átolvasta. Kicserélte a „valamilyen nem túl nagy összeggel” sort a „ valamivel, bármivel”. Elküldte az üzenetet.

Advertisement

Augusztus 12. 11:05 – 16:47

Riga - Zvejniekciems

A Rigai öböl partja

Amikor Rezekneben átvilágították és elengedték Isten hírével, Szvecsin egyből a reptérre ment, nem maradt Rigában. Ezért a mai napig kényelmes és csendes, szinte álmos városként gondolt rá – arra a Rigára emlékezett, ahová a tízes évek elején utazott, a barátaival, az egyetem végét ünnepelendő. Mostanra abból a városból csak az épületek maradtak meg (mínusz a Swedbank felhőkarcoló, amit az a repülőgép lerombolt), és talán a villamosok. A többi eltűnt, átadta helyét a hangos tömegnek és a minden második kereszteződésben feltűnő nyakig felfegyverkezett katonáknak fekete barétban.

Advertisement

Lehet az is, hogy még mindig ideges volt amiatt, hogy a lett határon az összes orosz nevű utast leparancsolták a buszról, és figyelmesen átvizsgálták őket, függetlenül az állampolgárságtól. Úgy tűnt neki, hogy Rigában mindenből duplája lett: boltokból, kávézókból, saorma-kebabosból, hipszterekből, szegényekből, biciklisekből, elektrokocsikból, pihenő párocskákból a naptól kiégett füvön. Nem beszélve a biztonsági kamerákról, azokból többszöröse lett a korábbi mennyiségnek, és senkit nem érdekelt, hová is helyezik fel őket. Szvecsin arcába bámultak a lámpavasakról, a fákról, a kávézók homlokzatáról az Óvárosban, sőt némelyik még utána is fordult, különösen ha elbambult, és belebámult.

Azt tervezte, hogy négyig sétál a városban. Vesz pár rongyot, eszik egy finom háromfogásos ebédet egy félönkiszolgálóban. Fél ötkor indul a vonata. De egy körül meg kellett változtatnia a terveit. Túl hangos volt, ő túl ideges, túl meleg volt a város, a reklámtáblák +35 fokot és 78% páratartalmat mutattak, étvágya meg semmi.

Csak hideg citromos vízre vágyott. A feje még légkondícionált helyen sem működött. Fogdosta a ruhákat a hűtött üzletekben, és fogalma sem volt, tetszik-e neki amit néz épp vagy sem.

Advertisement

A három fogás helyett végül egy bevásárlóközpontban evett egy rágós szusi-rolót. Ugyanott vett egy olcsó telefont, helyi SIM-el. A hallban, a gondosan locsolt növények mellett díványok álltak, amikben beépített konnektorok is voltak. Leült a díványra, feltöltötte a telefont 30%-ig, persze nem kapcsolta még be. Az ülőhely másik végén két szépen öltözött orosz fiú, tizenötévesformák dumáltak az osztálytársaikról. Gyakran áttértek angolra. Mindketten belekevertek fura szavakat a beszédükbe, talán japánt, amit Szvecsin nem értett.

Kiment a pályaudvarra már jóval a vonat indulás ideje előtt. A felforrósodott vagonba az elsők közt szállt fel, elfoglalt egy helyet az árnyékos oldalon, nyitott ablaknál. Lassan megtelt a vagon, Szvecsint körülvették lebarnult asszonyok anyjakorúak. Világos ruháik voltak, unalmas arcuk, és valamivel teli táskáik.

Két későn jövő strandolós társaság hangosan nevetett valamin. Közvetlenül indulás előtt a vagonon végigment a járőr fekete barétban, de karabély nélkül. A katonákra senki sem figyelt. Az egyik strandos macsó napszemüvegben még a lábát sem vette el az útból.

Advertisement

A tábla 2:25-öt mutatott és a vonat el is indult pontosan.

Szvecsin elképzelte, hogy száll le majd a vonatról és hogyan talál egy nagy fát, aminek az árnyékában heverhet a fűben. Lényeg, hogy a fa közel legyen az úthoz, nehogy elkerülje Nikát. Nika azt mondta, hogy háromnegyed hatkor ér a peronra az állomáson, aminek a neve Zv-vel kezdődik. Mondta, nem írta. Márciustól kezdve ez volt a hetedik beszélgetésük hanggal, a negyedik videóval.

Szvecsin igazából a videó nélkül sem kételkedett. Nos igen, mikor megjött az első üzenet, megijedt, két órán át nem merte megnyitni, kerengett a pincében mint valami fejetlen csirke. Azt hajtogatta, hogy minek, minek, minek... Amikor végre elolvasta, megnyugodott. Felfogta, hogy tényleg Nika írt. A válasz nem volt rövid, de túl hosszú sem, tizennégy mondat, és semmi különös tartalma sem volt, de benne volt valami ami még Medvegykovóban megragadta a lányban.

Advertisement

Nika elnézést kért, hogy nem ismerte meg a Teremokban. Műszak vége volt, fájt is a feje. Azt írta, hogy akkor jutott eszébe, mikor az esti munkahelyre ment már. A második nyár, mikor Másánal volt vendégségben, amikor Szvecsin lerajzolta a portréját. Nika nagyon sajnálta, hogy nem ismerte meg, aztán még kereste is őt a neten, de valamiért nem lelte. Udvariasan visszautasította abban az üzenetben a segítséget. Igazából örült Szvecsinnek, és kérdezte, hogy mennek dolgai.

És Másáról is volt szó. „Szegény Másánk. Te nem tudtad hogy meghalt?”

Szvecsin nem tudta. Utoljára akkor látta Mása Braginszkaját, mikor meghalt a nagyanyja, a futball VB évében, akkor járt Medvegykovóban. Elszégyellte magát, hogy nem tudott Mása életéről és haláláról semmit, és nem is Nika előtt, csak úgy maga előtt. A második üzenet amit írt, hosszúra, zavarosra és darabosra sikerült, és úgy tűnik, jó volt ez így, mert Nika rögtön válaszolt, ugyanolyan hosszút, és még beszélgettek chaten is, real-time utána.

Advertisement

A mai napig nem tudta, kije ő Nikának. Talán akinek elmondhat dolgokat. Április közepétől szinte naponta írt már. Apróságokat mesélt, a munkájáról, a lánya iskolájáról, az életről a Modulokban. Jól tudott történeteket mesélni. Szvecsin lejegyezte ezeket a sztorikat, kézzel a papírfüzetbe (a messenger naponta törölte a tartalmat), miközben fejben megrajzolta a szereplőket már. Bár sokukat nem is kellett elképzelni, Nika fotókat is küldött.

Májusban és a nyár elején Szvecsin egy egész sorozat ani-filmet csinált neki ezekből a sztorikból. A tadzsik Szuman és a náci Jurik szerelméről az orosz szupermarketben. Kettőt az emós tanítónőről, a kék hajú Adelről. Az egyikben Adel épp angolórát tartott, nagyon durva skót akcentussal, mint McMooduck professzor. A másikban káromkodott a szülői értekezleten, mert az arab- orosz anyukák a patriarchális viszonyokat támogatták.

Volt epizód, amiben Margo és a „fejlett háromság”, Szonja-Shadi-Nadia (Nika mindig így, kötöjellel írta le a nevüket) elvitték az osztálytársaikat egy tizennyolc pluszos haram (tiltott) moziba.

Advertisement

Meg egy zenés horrorféle, Nikáék szomszédairól, a senkiháziakról, amit direkt Margonak rajzolt. Mindőjüket felfalta a végén a Másvilági Cseburáska, nagy tépőfogakkal.

A legbüszkébb arra az animére volt, ami a félkarú Tolikról és siket lányáról szólt. Nagyon elégedett volt vele, nagyon-nagyon. A történet maga szomorú volt. Tolik és lánya valakitől ment hazafelé, a Modulok mögötti ligetes részen át. Beleszaladtak beállt, adidasos huligánokba. Azt kérdezték, melyik városból jöttek. A kislány leolvasta szájukról a kérdést, és jelekkel azt válaszolta, hogy Szentpétervárról. A mocskok kiröhögték a jelbeszédet, nyerítve utánozták a jeleit a lánynak. Tolik rájuk pirított, hogy egy fogyatékost csúfolnak, egy siketnéma kislányt, mire a huligánok arcon ütötték, kirúgták a lábát, elkezdték már rugdosni a földön, mire a kislány felvisított, erre egyikük még őt is fejbe verte. Elesett, elvesztette az eszméletét. Feküdt mint aki halott. Ekkor észbe kaptak a támadók, Toliktól elvették a tárcáját, a telefonját – és szétspricceltek. Ő alig bírt felállni. És a kislányt el kell vinni valahová, óvatosan, de hát egy kézzel? És ott meg nem hagyhatta.

Valamilyen moszkvai illegálisok pont ott laktak sátrakban a bokrok közt, és meghallották Tolik kiabálását, kihívták a mentőt, és a sztori még relatív szerencsésen végződött – ha nem számítjuk, hogy a mentő után jöttek a készenlétisek, és a moszkvai illegálisok már nem tudtak meglépni. Elkapták őket, és még azon a héten deportálták is. Valami teljesen eszement körzetbe, tán Szmolenszkbe, épp hogy nem a frontvonalra.

Advertisement

Nagy port felverő ügy volt, Szvecsin sírt, míg csinálta az animét, és szívszorítva küldte át Nikának. Vagy három órán át semmi válasz. Már átkozta magát, minek is kreatívkodott egy ilyen szomorú sztorival.

De fölöslegesen átkozta.

- Danyik, köszönöm – írta Nika – Nem is tudod, mennyire.... Tudod, jó lenne már rendesen beszélgetni. Élő hanggal. Hogy gondolod? Lehetséges ez?”

Advertisement

Danyik. Soha nem hívta így senki más. Danyik.

Nika tudta, hogy rejtőzködik. Ezért is kérdezte meg, hogy lehetséges-e. Tudta, hogy ex-infobos, és hogy fúróval vadásznak rá. És nem volt mindegy neki. Úgy tűnt, nem mindegy. Csak egyszerűen erről nem beszéltek. Nika nem kérdezte, hogy fél-e, vagy szégyelli magát, hogy nem megy el az esze a tanyán. Tudta, hogy fél, hogy restelli magát, és látta hogy elmegy az esze, száz százalék, hogy eszét veszti – de Nikáért.

Szvecsin felriadt az álmodozásból, rántott egyet a mozdony a vagonon. A nő mellette pár centivel elhúzódott, rá sem nézve. Füttyszó hallatszott, és elindult a vonat egy L betűs állomásról tovább. A tábla 15:32-t mutatott, a kinti hőmérséklet +36 Celsius fok, a következő megálló Inčupe. Tizennyolc perc a leszállásig.

Advertisement

Kinézett az ablakon a kornyadozó fenyőkre, amik között egy átfestett brit Scimitar rejtőzött a napfény elől a 30 milliméteres ágyújával. A személyzete a tank előtt ült az árnyékban, szemükkel követték a vonatot. Újra álmodozni kezdett. Valahogy zavarta a „valakiért eszét veszteni” szófordulat. Ezt csak az amcsi romkomok régi moszkvai utánzataiban használták. Pedig hát senki sem kényszerítette, hogy ezt mondja. Önként mondta, hogy elvesztem az eszem tőled, mikor először beszéltek, videón. Kimondta, és felvihogott, mint valami bárisnya egy orosz klasszikus sorozatban.

Egyébként sokat nevettek, mikor Medvegykovót emlegették. Ez szükséges, álcanevetés volt. Így az eszementség mintha csak a múltra vonatkozott volna. Hisz most ő érett, komoly, tapasztalt felnőtt már.

Visszaidézte, hogy mosolygott Nika, a vallomását meghallva. A mosdóból beszélt, hogy ne keltse fel a lányát. A fekete haja mögött, amit úgy meg akart simogatni, fehérlett a fal. Egy polc kozmetikumokkal. „- Te akkor olyan aranyos, fiatal kis művész voltál, érzékeny. Bár -tette hozzá – az új pofid is aranyos.” És Szvecsin csak hümmögni tudott. És júliusban megint, mikor írta a nyaralást Lettországban, felajánlotta a találkozót (ha ez lehetséges), akkor sem válaszolt rögtön, valamit mondott hogy szuper vagy ilyesmi. Várt egy egész órát – a kertben, az almafák alatt - hogy ne rohanjon a géphez eufórikus hangulatában. Visszatérve a pincébe, beírta: „Nagyon menő lenne. Kigondolom, hogy lehet megoldani.”

Advertisement

Nika rögtön válaszolt: „Príma! Mi augusztus 9-én érkezünk. Szobát vettünk ki, helyieknél. 1,6 km a tengertől. Mindjárt átdobom a címet.”

- Ok- válaszolta - leszek arrafelé, egy-két éjszaka megoldható.”

A vonat megállt. Szvecsin kiegyenesedett ültében, kinézett a peronra, ahol hosszú latin betűs felirat világított a táblán. A következő már az övé lesz. Hosszú név – Zvejniekciems – emlékeztette a kijelző. Idő 15:48, hőmérséklet még mindig +36 Celsius fok.

Advertisement

A vagonban maradt vagy nyolc ember rajta kívül. Szvecsin mindenkit megnézett a szeme sarkából, míg kiment a vagon végébe. Nyolc. Egy táskás nő, sréhen szemben az ülésével, még egy a vagon végében a beszédes hatéves unokájával. Egy borotvált pasi, kaukázusi arccal WOMEN’S SECRET pólóban. Két barátnő, tizenhétévesformák. A srác a telefonjába bámult. A lányok a felszabadult üléseken feküdtek, lebarnult térdükkel a plafont célozva, lettül beszélgettek. Utánuk, már a legvégén, idősebb pár ült.

-....? – fordult hozzá a nagyi szalmakalapban.

- Sorry? – értetlenkedett – Elnézést?

- Tudna segíteni a férjemnek leszállni a vonatról? Még nem értek ki elénk, és bármi megeshet – ismételte meg oroszul.

Advertisement

Mint kiderült, már értük jöttek, egy fiatal lett nő várta őket, aki hasonlított Emma Stone-ra. De Szvecsin így is segített a sovány öregnek - aki rákszínűre égett - leszállni a vékony fémlépcsőn. Az utolsó lépcsőfokról egyszerűen leemelte (a bácsi könnyű volt). Letette az aszfaltra.

-.... mondta a hálás Emma Stone, átvéve az öreget tőle.

- Köszönjük, fiatalember- mondta a néni szalmakalapban. – Maga ugye menekült?

A vonat felzúgott, és tovább ment, immár nélkülük. Szvecsin rázni akarta a fejét, megmagyarázni, hogy ő narvai, Észtországban született, de megállította a néni hangjában bujkáló komolyság. Nem öregkori kíváncsiságból kérdezte. A kérdés mögött volt valami előzmény, egy másik beszélgetés, vagy Emma Stone-al, vagy a vörösfejű bácsival. Vagy valaki mással.

Advertisement

- Igen. Menekült.

- Sok szerencsét- a néni hozzáért a kezéhez- a tengerre érkezett? Elvigyük valameddig?

Intett a távolba, a sorompó mögé, ahol néhány kocsi állt. Emberek ültek be épp, akik a többi vagonból szálltak ki.

Advertisement

Szvecsin ránézett Emma Stone-ra. Az civilizáltan mosolygott, belekarolva az öregbe. A bácsi arca nem változott, ugyanolyan volt, mintha már évek óta nem akarna élni.

Lehet hogy nem rossz ötlet? A tenger felé? Ha eléri a partot, pár kilométer még délre, a panzióig. Becsekkolni, lezuhanyozni, és Nikának megírni – végül is vett telefont. A parton találkozni…

Nem, köszönöm szépen. - szólalt meg, végig sem gondolva az előbbieket - Értem is jönnek majd, várnak, csak korán érkeztem.

Advertisement

Nem élhetett a felajánlással. Túl régóta álmodozott róla, hogy ezen a peronon látja meg majd Nikát. És az utolsó videochatban ebben a peronban egyeztek meg. Innen elmenni olyan lett volna, mint megszegni egy esküt, vagy belenyúlni abba a csodálatos mechanizmusba, ami elindult márciusban és ide hozta őt, a mesés nevű Zvejniekciemsbe.

- Minden jót –köszönt el a szalmakalapos nagyi.

Mikor elmentek a kocsik amik az embereket várták a sorompónál, nagy csend lett. Egy ideig mozdulatlanul állt, és hallgatózott. Valamiért kevés harkály volt. Nem úgy mint Medvegykovóban vagy a tanyáján, ahol a füle is csengett tőlük.

Advertisement

A nap sütött, az aszfalt fölött forró levegő szállt fel. Az ég szélén volt csak pár felhő. Szvecsin elment a peron végéig, balra fordult ahol a legközelebb álltak fák. Itt jó volt, pont ahogy a vonaton gondolta, fenyők, nyírfák és alattuk puha moha, amin jólesik feküdni, míg meg nem jön Nika.

Leült a legsűrűbb fenyő alá, elővette a Rigában vásárolt telefont. Letette maga mellé. Tulajdonképpen nem kellett a telefon. Csak várni kellett, kevesebb mint két órát. És szundítani egyet, mint ahogy vágyott rá, már rég.

De tudatni akarta Nikával, hogy minden rendben, és vár rá a fenyő alatt Zvejniekciems megállójának peronja mellett.

Advertisement

Bekapcsolta a telefont, letöltötte rá a messengert. Szinte felnevetett a saját éleselméjűségén. Csinált egy accountot Daniela Medvedkoff néven, foglalkozása UNESCO főtitkár. És elaludni csak később aludt el, mikor elküldte Nikának angolul, hogy a delegation korábban befejezte a tárgyalást a Latvian prime minister-rel, mint várható volt, és épp a local railway station-on van.

Kicsivel többet aludt, mint fél óra. Még álmodott is valamit, de elfelejtette, mikor felébredt. Olyan érzésre ébredt, ami jóval húsbavágóbb volt, mint bármilyen álom: valami ragadós a száján, súly a mellkasán és szorító érzés a bokájánál és csuklójánál.

A ragadós egy széles szigszalag volt, amit ötször-hatszor körbetekertek a fején egyből, a súly másvalaki térde volt a mellén, a kezét-lábát pedig plasztikbilincsek szorították.

Advertisement

És emberek voltak ott, balaklavában – símaszkban. Az első pillanatban kettő ilyet látott. Az egyik a száját ragasztotta le, és rajta térdelt, a másik meg leguggolt a feje mellett, mikor végzett a bilincsekkel. Az nő volt. A pólója alatt látszottak a mellei. A harmadikat, és a legnagyobb darabot már csak később látta, amikor az megragadta a lábát, hogy odahúzza a földön egy mikrobuszhoz, ami a lett mentők színeire volt festve.

A balaklaváik sötétzöldek voltak. A napon megcsillanó anyagból. És a zöld közepén síszemüvegek feketéllettek.

- Mmmmm - sírta el magát, bepisálva.

- Üdv, ifjú művész- így a nő, aki a fejéhez ült. Kinyújtotta Szvecsin szeme irányába a mutatóujját, és fúróhangot adott- Vzzzz.Vzzzz.Vzzzzz.

Advertisement

- Szerbusz Danyik- mondta a pasi, aki a szigszalagot kezelte- olyan régen várjuk ezt a randit. Mi a tehetséged rajongói vagyunk.

Augusztus 12. 16:23-16:30

Tallinas iela, Zvejniekciems

A Rigai öböl partja

A strand után a hideg borscs ebben az útmenti kávézóban a legjobb levesnek tűnt a világtörténelemben. Nika hangosan habzsolta a tejszínes-céklás levest, a kanala kocogott az agyagedény alján, és foggal szakított hozzá a fekete kenyérből. Ilyen leves és annak nevetségesen alacsony ára mellett a legkevésbé sem érdekelte az etikett, amit egész gyerekkorában próbált beleverni zsidó nagymamája, az Örmény SzSzK érdemes művésze. Nem volt ki előtt kényeskedni. A többi asztal körül is ugyanilyen szerencsétlen oroszajkúak ültek. Normális kereset nélkül, normális állampolgárság nélkül. Az arcukra volt írva.

Advertisement

Lánya, Margulja piszkálta a túrólepényét vele szemben. Nem volt étvágya és telefonja, állandóan unatkozott, és elsőként látta meg a harci járművek oszlopát Riga felől.

A rendőrség jön - mondta Margulja, átnézve Nika válla fölött.

A házinéni unokája, aki Margulja mellett ült, letette a villát, és felnézett.

- It’s the army, — helyesbített. — These are army cars, — a zöld szemei tágra nyíltak a csodálkozástól — Humvees. And one Volvo terrain vehicle, I think. It’s super old, but I like it.

Advertisement

A kislányt Laurának hívták. Már tizenhat volt. Katonatiszt akart lenni, és mindent tudott a fegyverektől és járművekről.

- Nálunk a rendőrség is ilyeneket használ - hazudott Margulja egyet.

Furcsa. - Laura ránézett Nikára, mintha dicséretet várna, hogy felnőttként nem akar vitatkozni egy gyerekkel. - Maybe some special units? – ajánlotta fel a kompromisszumot.

Advertisement

- Maybe.

Nika elfordította a motorzaj felé a fejét. Nem tudta, mi az a hamví meg terrajn viinkl, de enélkül is tudta azt, hogy ez nem rendőrség. Az utcán széles vaskoporsók közeledtek, mocsárszín és zöld foltokkal. A harmadiknak a tetején egy katona, hosszú gépfegyvercsővel. A cső jobbra és kicsit lefelé nézett. Egy pillanatra rájuk mutatott a cső, mindenkire, akik a faasztalok alatt ültek az ernyők alatt.

A gépfegyveres kocsi után valami furcsa formájú páncélos haladt volna el mellettük, de nem haladt, lefordult feléjük a parkolóba, kicsit átvágva a sárga füvön is.

Advertisement

A negyedik foltos koporsó követte. Még a parkoló bejáratáig sem ment el, átvágott csak a fűsávon, keréknyomokat hagyva azon. Mindkét páncélos leállt, a nagy a parkoló közepén, a kisebb pár méterre tőlük, a boltocska mellett, ami megosztozott a tetőn a kávézóval.

A szomszéd asztalnál felkiáltott egy kövér, rövidhajú asszony fehér szarafánban. Ránézett a kocsikra és kezébe temette arcát a rémülettől. Egy férfi, aki vele szemben eddig csendesen ette a fasírtját, felugrott, kiborítva a kvaszt az asztalon, és elindult futni az ellenkező irányba, mint ahol a páncélosok álltak. Illetve, csak akart futni, valami volt a bal lábával, és futás helyett csak kacska ugrándozást produkált, amire rossz volt nézni. Pár ugrás után megbotlott, és az aszfaltra esett.

- Lesa - kiáltott fel a nő a szarafánban. - Lesa!

- Man ir! Atlauia! – kiáltozta a férfi, kezével védve a fejét. - Man ir! Atlauia! Épphogy! Épp meghosszabbították! Igazi! Nem hamis! Atlauia! Man ir!

Advertisement

- Mama- szipogott Margulja.

Nika megértette, hogy ideje az elesett férfiról a sáját lányára figyelnie, és rájönnie, mitől van az így megijedve. De a fejét, amit épp fordított volna el, vaskezek ragadták meg, és lenyomták azt az asztallapra az agyagedény mellé, hogy az felborult, és Nika arcába fröcskölt a maradék borscs. A fejével egyidőben megragadták a kezét, kiütve belőle a kanalat és a kenyér maradékját, és hátratekerték, hogy csuklójára bilincset csattintsanak.

- Mama, mama, mama!!!

A bal szemével, amivel látott így az asztalon fekve is, meglátta, hogy Margulja a melle magasságában ökölbe szorított kezekkel mintha püfölni akarna valakit, de hogy kit, már nem sikerült megnéznie. Margulja arca rászegeződött, és mintha valami nehezet emelne épp, olyan kifejezés ült rajta. Szünet nélkül kiabált, variációk nélkül:

- Mama, mama, mama!!!

-...?- hallotta meg Margulja kiáltása között.

(- Mama, mama-mama!!!)

-...?! – Laura valamit hangosabban ismételt - ...?!

-...terrorists – mondta részvéttelenül egy férfihang Nika felett. És még valamit mondott, a végén - ...teroristiem.

Advertisement

Kiderült, hogy az erő, ami az asztalhoz préselte egy izzadt férfi volt, és minimum egy emberi nyelven tudott beszélni.

- A gyerek nagyon fél – nyögte Nika, ajkaival az aszalon- My daughter is really scared - a látása a könnytől már a bal szeméből is eltűnt, homályos lett. - Please, sir. Please let me talk to my daughter. – Kérem, hadd nyugtassam meg a gyereket.

- Veronika Szergejevna Abramjan – szólalt meg egy női hang valahol bal oldalt – Maga?

Advertisement

(Mama, mama, mama!!!)

- Igen. Kérem. A gyerek megrémült...- szipogta - Kérem, hadd nyugtassam meg...

-...—- valami parancsot adott a női hang.

A vasujjak elengedték a fejét, de csak azért, hogy vállánál fogva felállítsák az asztaltól. Lábra állva Nika maga előtt látta immár a nőt, vagy inkább lányt, olyan huszonöt lehetett sisakban és túl meleg egyenruhában. Csak hogy látta, egyből melege lett. A homlokán és halántékán a lánynak izzadság csorgott a sisak alól, letörölte az egyik patakot a felső ajkáról, és hivatalos arcot vágott.

Advertisement

(Mama, mama, ma...- Margulja kifulladt, már csak suttogni tudott.)

- Önt őrizetbe veszem terrorista tevékenység gyanújával az Északi Államok területén - közölte a katonalány akcentus nélkül. Nikára nézett, de nem látta őt. – A nyomozás idejére a lánya tartózkodási helye... – elhallgatott, az okoslencsén nem jelenhetett meg időben az infó.- A nyomozás idejére gyámcsaládba kerül a lánya, abban az országban, amely Önnek menedékjogot adott.

Az egyik katona, azok közül, akik asztaltra fektették és bilincsbe verték, megfogta a könyökét.

Advertisement

- Jöjjön- mondta erős akcentussal.

A kocsikhoz vitték.

- Margulja! – Nika hátranézett, és kiabált menet közben. - Margulja! Hamar visszajövök! Minden rendben lesz! Kiengednek gyorsan! Emlékszel? Mint Belaruszban? Nagyon gyorsan kijövök!

Advertisement

Nem tudta, érti-e Margulja, mit kiabált neki. De mindenesetre folytatta, Belaruszról és a hamar kiengedésről, míg bekísérték a kocsiba. Rosszabb volt benn mint egy gőzfürdőben, gázszag, vas és izzadt katonák szaga keveredett. A kis ablakon át még látta, hogy Laura átöleli a kislányt, simogatja a fejét, a katonalány a húsos felsőajakkal vár türelmesen, a sánta pasi meg a fehér szarafános nő meg áll a járdán a kávézóval szemben, és bambán vigyorognak.

Augusztus 12, 16:48-16:55

Zvejniekciems — Sējas novads

A Rigai öböl partja

Belülről is mentőnek tűnt a mikrobusz, amivel a fúrós emberek jöttek. Szvecsin, bár rettegett, felismerte a tipikus monitort, a defibrillátort és a lélegeztetőgépet. Egyszer csinált maszekben egy kompromatot valakinek, ami ilyen kocsiban játszódott. A megrendelőt valamivel megbántotta egy orvos Uljanovszkban. Olyan videó készült, hogy ez az orvos megerőszakol egy kiskorú pácienst a mentőben, míg az eszméletlen és a kocsiban van egy rejtett webcam, szóval mintha.

Advertisement

Volt egy lehajtható ágy is a kocsiban. Szvecsint arccal lefelé rárakták, és három szíjjal lekötözték. A kezéről nem vették le a plasztikbilincset. Le sem kötözték, így fel-le tudta mozgatni a karját valamelyest. Csak nem akarta. És még a fejét tudta forgatni, és a busz bal faláról elfordulhatott, hogy a jobbot nézze. Ott biztosan más gombok, műszerek, dobozok meg feliratok voltak angolul vagy lettül.

- Nnnna. Beültünk? – Kérdezte egy hang a sofőrülésből.

Becsapódott az utolsó ajtó – az egyik elöl levő.

- Mehetünk. - mondta a nő a maszkban, leereszkedve épp egy lehajtható ülésre a feje mellett.

Advertisement

- Kamon bajbi– szólt a lábánál egy férfihang. - Gyerünk!

- Csak szép lassan, nem mint a múltkor- így a nő.

- Rendben, emlékszem. - sóhajtott fel a sofőr.

Vagy húsz másodpercig csendben utaztak A nő felhúzott a kezére fehér gumikesztyűket. A kesztyűk majd a könyökéig értek. A nadrágja is zöld volt, de más árnyalat, mint a balaklava. Hogy mit néz a nő, Szvecsin nem jött rá, nem vette le a fekete síszemüveget. Az érzelmeiről csak a szája tanúskodott, annyi, ami kilátszott a maszkból. Az ajkai keskenyek voltak, vértelenek.

Advertisement

- Mmmm- törte meg a csendet .

Fordításban ez, nemleragasztott szájról azt jelentette volna: - Ne öljenek meg kérem! Az emberek a fúróval biztosan értették. Legalább a könnyeket és taknyot látva, amivel beborította az egyszer használatos lepedőt a fekhelyén. És a nedves foltot a sortján, a lába között.

- Mmmm- folytatta, nem várva a válaszra.

Eltelt még egy kis idő. Alig pár másodperc.

- Na, erdő-mező, ennyi volt. - mondta a nő. - Add ide őt.

Szvecsin lábánál valami zörgött, elővettek egy dobozból vagy tokból valamit. A nő felállt, kinyújtózott a hátsó ajtó felé, és visszaült. A bal kezében egy akkus fúró volt immár, egy fekete-kék fúrópisztoly, hosszú markolattal narancssárga ravasszal. Valami fantasztikus volt a designjában, mintha valami szuperfegyverről mintázták volna a Csillagok háborúja következő részéből. Csak antianyagpuska vagy lézerágyú helyett egy fúró állt ki belőle. Keskeny volt, aligha több 2,5-3 milliméter átmérőnél.

Advertisement

- Mmmm!!- hánykolódott a szíjak közt. - Mmmmm!!! - a fejét forgatta, szétfröccsent a nedvesség az arcáról. - Mmmm!!! Mmmm!!!

Ettől a pillanattól kezdve mind kevésbé fogott fel bármit is. Az agya leblokkolt az állati rettegéstől. A tudatában csak a vágy maradt meg, hogy valahogy kicsússzon a szíjak közül, hogy kirepüljön madárként a mikrobuszból, hogy minél távolabb lehessen a fúrótól. Mintha észrevette volna, hogy a nő beszélni kezd, sőt, hozzá beszél, de nem értett egy konkrét szót sem, hába a nő lassan, tagoltan mondta, egyenest bele az arcába.

- Danyecska, te infobos ki...szott szemét. Én most megöllek, apránként. Látom, kitaláltad. Ügyes. Tudod, miért öllek meg. De úgy gondolod, ez nem fair, hogy megfúrlak. Úgy érzed, ez nem tisztességes, hisz te gyakorlatilag senkit nem öltél meg. Te klipeket rajzolgattál, kreatívkodtál a Zubovszkij bulváron. Téged, úgy gondolod, szelíden kell megölni. Golyó a fejbe, és kész.

Advertisement

A nő megnyomta a narancsszín billentyűt. A fúró zajosan forgott a feje fölött. Ezt a hangot, ellentétben a nő szavaival Szvecsin megértette. Nagyon jól értette, és megpróbált kiáltani:

- Mmmm!!!

- Nos, gondold végig Danyik – folytatta a nő, elengedve a ravaszt.

- Te szeretsz második világháborús fegyvereket rajzolgatni. Schmeissereket, Messerschmidteket. Emlékszel, a németeknek a Schmeissereken kívül másuk is volt, gázkamráik? Hogy zsidókat öljenek? Valaki a csapot nyitotta meg, a gázét, és engedte be a gázt a kamrákba. Nőkre és gyerekekre. Ilyen volt a munkája az embernek. És másvalaki - emlékszel-írt az újságokba. Valaki meg beszélt a rádióban. A vérszomjas zsidókról, a cionista világösszeesküvésről Valaki, ahogy ma mondanánk, fake-ket gyártott a zsidókról. Az árja célközönségnek.

Advertisement

Újra megnyomta a ravaszt, és szabad kezével fixálta Szvecsin fejét az ágyon.

- És ezek nélkül a fake-ek nélkül - magyarázott a nő- nem lettek volna gázkamrák, meg gázcsap sem. Mint ahogy nélküled sem, infobos genya. Sem pogromok Taganrogban - erősebben szorította le a fejét- sem tisztogatás Pityerben.

- Mmmm!!!

A fúró belefúrt Szvecsin jobb fülcimpájába. A nő maszkja vöröre változott a felcsapó vérpermettől.

Advertisement

- És szarin Viborgban, te dög, nélküled az sem...

- Járőr!- kiáltotta a sofőr. - Humveevel!

A járőr szó csodát tett. A fúró elhallgatott. A fúró után eltűnt a rettegés nagyja is. Szvecsin szaggató fájdalmat érzett a fülében, és elkezdte nagyjából felfogni, mi történik körülötte.

Advertisement

- Ezt így hogy? - hitetlenkedett a lábánál ülő pasi. –Tizenöt perce minden tiszta volt a körzetben. Csak a parti pozíciókban, amik semmi...

- Fordulj meg- parancsolta a nő. - Ne feléjük!

- De hát hogy, itt? - a sofőr már lihegett. - Hogy forduljak?

Ellenkezése ellenére lefékezett, Szvecsin érezte ahogy a tehetetlenségi erő előredobja fekhelyével együtt. A busz lelassult, billegett, kicsit leállt, majd felzúgott az elektromotorja. Aztán lassan balra fordult, vagyis vissza, de habozva, mintha a sofőr félne, hogy valamibe beleütközik.

Advertisement

Integetnek. Hogy megálljunk – a lábánál a pasi felkiáltott.

- Inkább feküdj le, ne kiabálj - tolta le a nő.

- Aúúú, mindkét oldalról - szűkölt a sofőr. - A vasúttól is jönnek. Mindjárt elkezdenek...

Advertisement

- Onnan is? – a pasi a lábánál megmozdult, beleütközött a hordágyba. – Ott is a sereg? Lóf...t sem értek, de hát tiszta volt minden, csak ha előre tudták... Ha a teljes adatbázist hamisították...

A mentő leállt, nem fejezve be a fordulatot.

- Kész!- kiáltott fel a sofőr. – Kimegyek, feladom magam. Élni akarok. Ti, ahogy akarjátok...

Advertisement

- Ülj le hülye! - a nő nem adta fel.- Ülj a helyeden ha mondom, nem ti...

Amíg megpróbálta meggyőzni a sofőrt, az kinyitotta az ajtót, és valószínüleg kiszállt, mert Szvecsin meghallotta a cipője súrlódó hangját az aszfalton.

A következő pillanatban elkezdtek lőni. A hang erős volt, golyószóróra hajazó, a lövedékek - átlőve a busz falát- nem kis kaliberűek. A pasi, aki kiugrott elhalóan mintha ugatott volna egyet, mint mikor egy videón a megijedt kutya hangját gyorsan lenémítja valaki. Úgy tűnt, a busz falának csapódott – Szvecsin hallotta a tompa ütést balról.

Advertisement

Három másodperc után a fegyver elhallgatott.

- Feküdj! – kiáltotta a nő a fúróval.

Már nem látta a nőt Szvecsin, eltűnt a látómezejéből. A másik társát próbálta lenyomni a padlóra. Sikertelenül, úgy tűnt. Ahogy feldübörgött a második sorozat, felordított és szó nélkül Szvecsin lábára esett. De nem maradt ott, lecsúszott a padlóra.A kiáltásból hörgés lett.

Advertisement

A második sorozat kicsit hosszabb volt. A golyók süvítésétől, amik átrepültek a buszon, Szvecsin félt, különösen mikor a monitor egy darabja a fejére esett. De a golyószóró öt-hét másodperc után elhallgatott, és Szvecsin alatt sokkal rémisztőbb hang szólalt meg.

- Azt hiszed, nem fejezem be? – tette fel a retorikus kérdést a nő az ágy alól.

A fekhely elkezdett vibrálni a beleütköző fúróhegytől. Szvecsin érezte, hogy a fúró valahol a hasa és a nyaka között forog, de nem tudta megállapítani, hogy pontosan melyik részen éri el a felforrósodott vasdarab a testét. És azt sem tudta, milyen anyagból van az ágy, és milyen vastag az. Ha tudta volna, akkor sem fogta volna fel, hány másodperce maradhatott a csodáig, amely megszabadíthatja, elvileg, a fúrótól.

Advertisement

- Mmmm!!! – sikoltott Szvecsin újra eszét vesztve a félelemtől.

Pár másodperc múlva világosabb lett. Megérezte, hogy a fúróhegy mindjárt kibújik a szíve táján. Sőt, ki is bújt, kis lyukat fúrva a pólóján és pici véres mélyedést hagyva hátra a bőrén. Ekkor, szerencséjére, felugatott a harmadik sorozat. Nem volt nagykaliberű, mint az előző kettő, de a legsüketítőbb, mert szinte mellette lőttek, közelről, kinyitva a hátsó ajtókat – egyenesen a nőre, aki annyira meg akarta őt fúrni.

Augusztus 17, 9:45-10:20

Tähe 141, Tartu

Tartui filtrációs tábor

- Margarita- mutatkozott be az alacsony katona sötétzöld barétban. - Én hívtam tegnap. Mikor a kommendánsnál volt.

Advertisement

Nika megszorította a felé nyújtott kezet.

- Veronika. Nika.

- Üdvözlöm. Nincsen holmija?

- Mmm… Nika megrázta a fejét. – Engem... A holmim nélkül fogtak el.

Strandpapucsban, szoknyában, pólóban és fürdőruhaalsóban volt. A fürdőruha megszáradt akkor a strandon, míg arra várt, hogy a lányok kifürödjék magukat. A kávézóba, ahol őrizetbe vették, nem öltözött át. A felsőt levette később a fogdában. Fehérneműt cserébe nem adtak (ott semmit nem adtak, főtt rizsen, babon meg vízen kívül). De nem akart a fürdőruha melltartójában aludni. És a harmadik éjszaka, mikor felébresztették és tovább vitték, egyszerűen otthagyta. Ottmaradt a radiátoron a lett spec-fogdában.

Advertisement

- Ugye reggelizett már?

- Igen, adtak enni.

Nikának rossz volt a szájíze. Reggelire mogyorós kukoricapehely volt szójatejjel. Tőzegáfonya juice koncentrátumból. Nem mosott fogat, mert kihívták. Helyesebben, udvariasan megkérték. Az észtek tartui tábora új volt, példaértékű, külön női részleggel. Minden csillogott a tisztaságtól. Hat ikeás ágy egy szobában, nyírfák a falikárpiton. „Legyen szíves, Veronika”. „Önnek látogatója jött, Veronika.”

Advertisement

- Esetleg kávét kér? – kérdezte a katona. - Magam sem ittam még.

- Kávé...- nem értette Nika.

Körülnézett, a salátaszín falakra és fehér ajtókra. Elnézett a folyosón a kis katona háta mögött. Rajtuk kívül szinte senki nem volt ott.Csak a folyosó végén suttogott két fiatal menekült, kincstári köpenyekben, az árnyékban.

Advertisement

- Nézze… - mondta halkan Nika. - Mikor engednek ki innen? Tegnap azt mondták, hogy...

- De hát már kiengedték – mosolygott a katona. - Hivatalosan. Becsületszavamra! - tette hozzá, látva a szkepszist Nika arcán. - De itt… - Igen- menjünk innen, menjünk el.

Megfordult, nem várva választ, és elindult a két lány irányába. Nika utána indult, előbb lassabban, majd majdnem futva. A katona majd egy fejjel volt alacsonyabb nála, de valahogy nagyon gyorsan szedte a lábát a kávészín katonabakancsban. Menet közben még keményebbnek, ügyesebbnek és megbízhatóbbnak tetszett, mintha bármilyen világbiztonsági ügy elintézését rá lehetne bízni nyugodtan, megnyugodni, tudva, hogy előbb-utóbb kiugrik a föld alól, megígazítja barétját, megrázza lófarkát, és jelenti: „Mission accomplished”.

Advertisement

A kapuirodában plasztikkártyát kapott.

- Ez egy ideiglenes ID - magyarázta észt akcentussal az őrségben levő nő.- Addig érvényes, míg hazaér. Rá van vezetve az ingyenes crossing a Balti-tengeren át, egyirányba, a kajüt B4-es osztályú. Még van rajta ötven eurónyi kredit. Élelemre költhető ebben az üzletláncban.

Az őr aláhúzta körmével a narancsszín négyzetet az RTC betűkkel Nika kártyáján.

- Refugee Transfer Credit – magyarázta.

- Köszönöm. - Nika elvette a kártyát. - Tudom.

- Szerencsés utat - búcsúzott az őr.

Megütötte az ujjával a monitort, kinyílt a kapu.

Margarita előreengedte Nikát az ajtóban, és mondott még valamit az őrnek észtül. Az komolyan, röviden és büszkén válaszolt. Parancsot ígért meg teljesíteni? Ők is a sereghez tartoznak itt? Az egyenruhájuk egész más. És érdekes, ennek itt milyen rangja lehet - a mikroamazonnak a barétban?

Advertisement

Amíg kijött a katona, Nika megpróbálta megnézni az azonosító jeleket a terepszín mintás ingjén. Semmilyen vállap, csillag, rombusz - semmi. Egy világoskék felvarró a jobb vállán, fehér körrel és hullámos sávokkal. Az Északi Államok emblémája.

Az üvegajtók után Nika kilépett a szélbe. Megborzongott, és automatikusan lefogta a szoknyáját, hogy az ne csapkodjon, mint az ENSZ, az ÉÁ és Észtország lobogói a zászlórudakon. Amíg őt vitték ide-oda, elkezdett végre esni az eső. Itt, Tartuban a nap csak a felhők közötti lyukakon itt-ott bújt ki – alig melegített. Amennyire érezte, +12-13 fok lehetett, nem több.

- Az autóm ott áll. - a katona a parkoló autók felé mutatott, amelyek a női épület és a legközelebbi őrtorony közt álltak. – Menjünk, Pärnuig elviszem – ránézett katonai órájára. - Délre ott leszünk. Ott felül a kompra.

Advertisement

- Köszönöm.

Az autó a legközönségesebb volt. Szürke, kicsi és civil. Benn egy kis süteményszag volt. Nika az utasülésre ült, bekötötte magát.

- Az Ön kártyájával kell kilépnünk – szólt Margarita, mikor elindult a parkolóból.

Advertisement

Mikor túl voltak ezen a kapun is, Nika ránézett a darab plasztikra a kezében. VERONIKA ABRAMYAN. TEMPORARY REFUGEE ID érvényesség és kiadás régiója, Refugee Transfer Credit logó. Valami észtül. És a fotó. Tegnapelőtt készült, épp hogy idehozták Lettországból. Mielőtt még megmosdhatott volna. A matt műanyagról karikás szemű nő nézett ki, mosatlan hajjal.

- Mégiscsak beugrok én kávéért. - jelentette be a katona.

Leparkolt valamilyen helyi variánsánál a Pressburo-nak. Kikötötte magát.

- Önnek mit hozhatok?

- Várjon. - Nika megragadta a kamuflázs ing ujját. - Adja kölcsön a telefonját, kérem. Egy percre, csak a lányomat felhívom. Már hívtam ma, a szomszédoktól kértem telefont. De nem tudtam, hogy kiengednek. Csak elmondom, hogy kijöttem. Hogy már biztos.

Advertisement

Néhány pillanatig a katona hallgatott és a szemébe nézett. Aztán a kezét rátette Nikáéra. Mielőtt levette volna Nika kezét, megsimogatta és megszorította, olyan könnyen és gyorsan, hogy ő is csak később hitte el a gesztust, jóval később.

- Bocsásson meg. - mondta végül. - Most rögtön nem szabad. Nem szabad, hogy a lányát az én számomról hívják. Adok még pénzt. Tud venni Pärnuban telefont. Higgyen nekem. De előbb, előbb meg kell kérdeznem valamit Öntől. Mindjárt jövök. - kinyitotta az ajtót, hogy kiszálljon. – Azonnal jövök.

Pár perc múlva hozott két hatalmas pohár kávét, egy alátétben, az egyiket Nikának nyújtotta.

Advertisement

- Lattét vettem Önnek. Szójatejjel, ha... Vigyázat, forró.

- Köszönöm- megfogta a papírpoharat, és leivott kicsit a tetejéről.

- A hátsó ülésen talál egy zacskóban croissanokat, vegyen, ne szégyenlősködjön.

Rögtön a megállás után kijutottak a városból, egy főútra, körforgalmakkal. Oldalt bokrok, fák, boltok dobozai, újépítésű házak szigetei futottak el. Pár körforgalom után, elég hamar, már csak bokrok és fák maradtak. Köztük tavak és mezők látszottak - némelyik zöld, öntözött, némelyik sárgára égett, már júniusban.

Advertisement

Tíz percen át a katona nem zavarta Nikát, aki kávézott és croissant evett. Tényleg friss volt. És minőségi. Nála a pékségben nem mindig sikerült ilyenre.

- Elmondták Lettországban, mivel gyanúsították?- kérdezte Margarita, mikor befejezte az evést.

Kifejezéstelen arccal nézte az utat. Nika megnyalta a száját, megtörölte a kávé poharában az ujját. Egyszercsak már nem félt. Valószínűleg a kávé hatott, szövetségben a croissantokkal, és a szabadság ígéretével. Persze, Marguljára gondolt, a háttérben folyton rá. De őt hazaküldték Lettországból, már majdnem otthon van, gondoskodnak róla. Nikának pedig a szociális file-ja nagyon kiemelkedő volt, egy folt sem benne. Minden javasolt pontnál plusz, na jó, a külön szobánál nem. De menekülteknél azt nem számítják. A szociálisok nem vehetik el Margulját, csak mert Lettországban valami marhaságért elkapták, és három napig fogva tartották, terroristagyanúval, de vádemelés nélkül.

Advertisement

- És Ön, hamár így, kicsoda?- kérdezte végül.

- Fair enough. - nevetett fel a katona. - Margarita Vradii. A múltban az észt hadsereg tisztje. Jelenleg a JNTF kapitánya.

- Minek a kapitánya?

- Joint Nordic Task Force.

- Á – Nika megértette, mi a kék felvarró az ingen. - Értem.

- És nemrég még a diplomáciai szolgálathoz tartoztam. Épp Önöknél. Östermalmban - nem látta ott az észt követséget?

Advertisement

- Nem.

- De a követségen nem hordanak egyenruhát. A diplomaták civilben járnak. Így visszatértem a sereghez. Engem - sóhajtott fel - egyenruha nélkül senki sem vesz komolyan. A magasságom miatt, meg az arcom miatt - murisan felfújta kerek arcait. – Bár néha egyenruhában is el kell törni valakinek a karját, hogy komolyan vegyen.

- Lettországban – mondta - azzal gyanúsítottak, hogy behálóztam és valami csapdába csaltam a moszkvai Infob valami művészét, Danyja Szvecsint.

Advertisement

Helyesebb lett volna, ha nem a gyanúsították, hanem a dícsérték szót használja. Helyesebben dícsérte. Egy dagadt orosz nyomozó, mikor nem a melleit bámulta a póló alatt, kacsingatott neki, mint fegyvertársa. Borjomit kínált jéggel. Győzködte, ha megtehetné, egyből kiengedné. Kitűzne „erre a mellre” egy katonai érdemrendet, Lettország védelmezőjeként. Nem emlékezett a kitüntetés nevére, de első osztálya valaminek.

Nika összekulcsolta karját melle előtt, és nézett rá kialvatlan szemekkel, semmit sem értve. A nyomozó megjátszotta magát, még viccelődött is: „De hát Veronika Tigranovna, miért szégyellősködik. Büszke lehetne. Önt szereti egy híres moszkvai művész. Hát maga egy múzsa! Halálos múzsa. Haha. Látja, kár hogy északon valakik már megint túl humanisták, és minket is erre kényszerítenek. Mi felvennénk szolgálatba. Fúrót kapna, szolgálatit. A legújabb modellt.”

- De Ön ismeri Szvecsint? - hallgatott Margarita kicsit. - Még Oroszországból?

- Igen. Ismerem Szvecsint. - Nika behunyta a szemét, hogy koncentráljon és ne hagyjon ki semmit. - Az ismeretségem Danyil Szvecsinnel így kezdődött, és így ért véget. 2011 és 2012 nyarán Medvegykovó nevű üdülőfaluban nyaraltam a Tveri oblasztyban. Braginszkaja Marija Andrejevna meghívására. Néhai. Nekünk intim viszonyunk volt Marijával tizenegytől tizenháromig. Ott tartózkodásunk alatt ezt nem reklámoztuk, érthető okokból. Négy-öt háznyira tőlünk ott lakott Danyil Szvecsin családja. A nagymamája sokat beszélgetett Marija nagyanyjával. Így ismerkedtünk meg. Szvecsin ekkor még kölyök volt. Az első nyáron nem is beszéltünk egymással. A második nyáron négy vagy öt alkalommal beszélgettünk. Arra emlékszem, hogy komolyan foglalkozott rajzolással. A második nyáron megrajzolta a portrém, amihez egy VK-n talált képet használt alapul. Tetszett a portré. De otthagytam a faluban, hogy ne cipeljem Moszkváig. Többé nem találkoztunk, és nem hívtuk fel egymást. Semmilyen formában.

Advertisement

Nika kinyitotta a szemét. Jobboldalt az út mellett magasfeszültségű tornyok látszottak, körülöttük sárgára égett fű. Balra, szemben velük épp városközi busz jött, Parnu-Tartu-Narva táblával.

A katona füttyentett.

- Úgy mondja, mint aki betanulta.

- Tanár képzettségem van, orosz nyelv és irodalom.

- Aham - bólintott Margarita. - Szép szakma.

Nem volt szarkazmus a hangjában. Nika ránézett, hogy az arcát is lássa. Ott sem volt.

Advertisement

- Én tudom, hogy nem Ön írt Szvecsinnek. Neki egy neuronháló írt.

- Eeee... ez mit jelent?

- Hogy átverték. Mint egy utolsó fakeofágot.

A katona elővette a zsebéből a telefonját, bedugta a tartóba és észtül kiadta a bekapcs parancsot. Mikor a képernyő kivilágosodott, még adott három éneklő hangú parancsot.

Advertisement

- Kész vagyok. - jelentette a telefon szörnyen ismerős hangon.

- Ügyes vagy. - A képernyőt Nika felé fordította. - Indulhat az ARC!

- Mi? - értetlenkedett Nika.

A katona ujjal a képernyőre mutatott. Ott megjelent a modul belseje. Az övéké. A kamera egy pontból figyelt, az asztal felett, látszott a hűtó és az edényszekrény egy része. A hűtőn animeposzteren ábrázolva Sonia-Shadi-Nadia. Szinte rögtön megremegett a kép, a kamerát kézbe vették. Mikor megállt a kép, az egész képernyőn egy arc volt. Az ő valahai arca. Ilyen volt a háború előtt. Puha, sima. Szem körüli karikák nélkül.

Advertisement

- Semmi baj, kedves pofi- mondta az arc a telefonban.

- Ez a „Nika Abramjan” applikáció. – magyarázta a katona.- Nekem a mi IT-seink a super-light verzióját rakták a telefonomra, demonstrációhoz. Ez itt önt csak a modulban képes megmutatni, és egyszerű frázisokat használ.

Az arc a telefonban elkomorodott.

- Én - mondta üzleties hangon - Nekem felraktak valami demonstrációt. Csak a modulban mutat téged, és egyszerű frázisokat fordít...

Advertisement

Margarita maga felé fordította a telefont, és elhallgattatta.

- Szvecsint egy teljes neuronháló bolondította. Sokáig etették meg vele: üzenetek, hívások, videochat. A csoport, amely Szvecsint meg akarta ölni, meghackelte az Ön telefonját, a kamerákat a munkahelyén, és így tovább. Ez standard procedúra, ha kell egy jó minőségű deepfake egy valódi emberrel.

Pár másodpercig Nika azt sem tudta, hogy reagáljon.

-...Miért ilyen fiatal az arcom? Már nem így nézek ki. Rég.

A katona felé fordult, ránézett.

- Jól néz ki. Ne szomorkodjon, hogy a program így megfiatalította, kivasalta. Nem Önt ábrázolja, hanem egy romantikus szellemet a fiatal moszkvai művésznek. Hogy az infobos biztos bekapja a horgot. – Elhallgatott, míg szemben teherautók jöttek. - Inkább azt mondja meg, miért csinált úgy a Teremokban, mintha nem ismerte volna meg Szvecsint? Múlt nyáron? Hisz megismerte. Ugye? Vagy harmincszor néztem át a felvétel a pénztárról.

Advertisement

- Megismertem – nézett lefelé Nika.- És akkor mi van? Ez változtat a vallomásomon? Nem beszéltem vele. Blinit adtam el.

- Egy üveg kvaszt- pontosított a katona. – Elnézést. Ez nem fontos. Én semmivel sem vádolom. Becsszó. Csak érdekes, miért tett úgy, mintha nem ismerte volna fel.

- Mert egy disznó! Miért? Az Infob-ban dolgozott. Nem ezért akarták tán megölni? Az Infob három éve az apámat is „megcsinálta”. Egy hosszú anyagot csináltak a Vérszomjas Örményekről. Az apámat ott örmény náciként ábrázolták, aki azerieket és oroszokat gyilkol reggeli séta helyett. Egy hét múlva apámat letartóztatták. És agyonlőtték. Valószínűleg. Nem tudom, hogy ölték meg. Erről kellett volna beszélgetnem Danyja Szvecsinnel?

Advertisement

- Nika - a katona hangja megbicsaklott. – Azt a feladatot kaptam, hogy tegyek egy ajánlatot. Elutasíthatja. Becsszó. Lehet, már hallotta, hogy az első katonai rezsim felsővezetőit elkaptuk Cipruson júniusban. Nemzetközi törvényszék fog ítélkezni felettük. Örményország az egyik fő vádló. A gond az, hogy a bizonyítékok jelentős része eljárásjogilag hibás. Röviden, szinte mind hackelés eredménye. NGO-k, anonimek, titkosszolgálatok gyűjtötték. A bíróságon ilyen nem megy át, Hága konzervatív, nem követik időben a változásokat. Az kell hogy élő tanúk is szerepeljenek. Ideális esetben, közeliek a rezsimhez. Mint Szvecsin.

Elhallgatott, hogy beleigyon a kávéjába.

- A Moszkvai Művészek Rajongói Klubja többé nem létezik - mondta a szünet után. – Majdnem harminc embert kaptunk el tizenkettedikén, és ezt csak Skandináviában. Szvecsin most biztonságban van. Kijöhet a bujkálásból. Van esély, hogy rá is vannak bizonyítékok. Akkor ugyanabban az ügyben lesz vádlott. És akkor felajánlják neki az együttműködést a vádhatósággal. De még jobb lenne - PR szempontból is, meg az eljárás szempontjából – ez a lényeg - ha megtörne és bevallana mindent. És megjelenik ott, és beszél. Magától.

Advertisement

Még egy korty kávé.

- És?– Kérdeze Nika a szünet után.

- Szvecsin a mai napig úgy tudja, hogy Önnel beszélgetett. Elmondták neki, hogy semmilyen kapcsolatban nem állt a Moszkvai Művészek Rajongóival. Elmondták, hogy Önt is őrizetbe vették, de hibásan. Hogy kiengedik. Szvecsin az Ön hatása alatt van most is. Felébredhet a lelkiismerete, ha beszél Nika Abramjannal. Nagyon bele van habarodva Önbe. Egész nyáron japán stílusú animékat rajzolt a kislányáról és Önről.

Advertisement

- Komolyan? És megnézhetem majd?

- Meg is kell, ha beleegyezik, hogy találkozzon vele. Megkapja a teljes üzenetbázist, amit a neuronhálóval váltott. A hangfelvételeket is. Ezeket figyelmesen át kell nézni, hogy ne fogjon gyanút. Lesz, persze pénzbeli juttatás is, függetlenül az operáció végétől. Nem tudom pontosan, mennyi de, néhány tízezer...

- Állj! – Nika előredőlt, hogy közvetlenül a katona arcába tudjon nézni.- Álljunk meg! Ön tudta, az jön le. Tudta, hogy Szvecsin nem velem beszélget, hanem a neuronhálóval. Tudta, hogy nem vagyok tagja a Moszkvai Művészek Rajongói Klubjának. És Ön - a parancsnokai, Észtország, az Északi Államok, nem tudom ki – mégis kiadták a nevem Lettországnak. Én ott pihentem a lányommal. Engem – hatalmas szemeket meresztett - arccal az asztalra fektettek. A lányom tizenkét éves. Lágerekben és modulokban nőtt fel. Volt fedezékben tüzérségi tűz alatt. Trafóházban bujkált velem a kozákok elől. Felpuffadt holttesteket látott a csatornákban. Élete első normális vakációja. A negyedik napján ennek a vakációnak azt mondják: „Anyukád terrorista. Leültetik a börtönbe, de ne sírj, lesz új családod.” És azt mondja, hogy ez azért, hogy megleckéztessék Danyja Szvecsint. Egy operációért. Vagy engem, hogy engem könnyebben megkörnyékezzenek? Magyarázza el! Én nem értem egészen.

Advertisement

A katona nem magyarázta meg. Nagyon figyelmesen nézte az utat. A kerek arcára lefolyt a festék a szeméről. A kezei reszkettek a volánon.

Nika kiegyenesedtett. Megitta egy korttyal a kávé maradékát. Dühöt érzett, erőset. És ez jó volt. Egyenes, erős és szinte ünnepi érzés volt. De a lényeg, nem félt. Nem is emlékezett. mikor volt már utoljára, hogy nem félt.

- Mmm… - rázta meg a fejét.- Én nem fogom átnevelni Önöknek Szvecsint. Menjenek mind a picsába az ilyen Bildungromannal.

Advertisement

Válaszul a katona mozgatta az ajkát, de a szembe jövő traktortól nem hallotta, mit mond.

- Mi?

- Bocsásson meg - hangosabban ismételte a katona.

- Minden gond nélkül - nevetett fel Nika. - Visszaveszem szavam, azt hogy mind. Ön ne menjen. Ön maradjon. Önnek... – nem bírt a hahotázással – kedves pofija van.

Advertisement