Illustration: Natalja Jamscsikaova illusztrációja

Lehetséges, hogy egy szörnyű napon Oroszországban kitör egy nagy háború, és nyugat felé milliónyi menekült indul el. Konsztantyin Zarubin elbeszélése a háborús Moszkvából elmenekültekről szól. Főhőse a propagandagyár korábbi alkalmazottja, és egy egyedülálló anya, aki a moszkvaiak gettójában él.

Konsztantyin Zarubin



Első rész

Június 17. 17 óra 4 perc

Tyrgatan 3, Östermalm

Az Észt Köztársaság Nagykövetsége

Forrás: Az Észt Külföldi Hírszerzés. Az öröklési jogon állampolgárrá lett orosz és egyéb állampolgárok regisztere, akik veszélyt jelenthetnek Észtország biztonságára és alkotmányos rendjére.

Lekérdező: Margarita Vradii, a katonai attasé tanácsadója

“Név: Danyil (Viktorovics) Szvecsin

Szül: 1997

Szül.hely: Moszkva, Oroszországi Föderáció

Az észt állampolgárságra való jogosultságát 2017-ben érvényesítette. Alapja anyai nagyapja, Nyikolaj Lopatnyikov, aki szül. Uus-Irboska falu, Petserimaa ujezd, 1939. május 28.

Advertisement

Lakott észt területen: nem lakott

Veszélyességi fokozat: közepes

Veszélyesség oka: kapcsolat egy ellenséges ország fegyveres erőivel, hírszerzésével vagy propagandista szervezeteivel

Advertisement

Három éven keresztül hivatásos állományba tartozott az első és második Moszkvai Katonai Kormányzat Hadügyminisztériumában működő Információs Védelmi Részlegnél (Infob). Hivatalos munkaköre: főanalitikus. Technikai feladatokat látott el dezinformáció létrehozása folyamatában (videoanyagok, azon belül ún. deepfake) hazai, belső és külföldi használatra. Széleskörű önállóságot élvezett munkája során.

(…)

Anyja, Natalja Lopatnyikova, öröklött állampolgársággal bír. Moszkvát 2023 októberében hagyta el. Néhány hónapig ismerősöknél élt Kohtla-Järve-ban (oroszok, öröklött állampolgársággal, részletes anyag róluk a mellékletben). 2024 márciusában háromszobás lakást vásárolt Tallinnban (info mellékelve), ahol ma is él. Öregségi nyugdíjat kap. A bejelentett forrása a lakás vásárlására - ingatlan eladása Moszkvában. Valódi forrás: “mocskos” kriptovaluta, valószínűleg a fiáé, átmosva és konvertálva a Druhij Ukrajinszkij Mizsnarodnij Bankban (Kijev, Ukrajna), harmadik személyeken keresztül (identifikáció és lokalizáció nem volt sikeres).

Advertisement

Június 17. 11:00 - 14:30

Töjnan, Sollentuna

Körzet alacsony arányú orosz menekülttel

A volt főnöküket, Piszatyelt, aki öt hónappal előbb menekült el Moszkvából megölték, akkumulátoros kézifúróval. Huszonnyolc lyuk. Többségében olyan testtájon, ami nem azonnali halált jelent. A fúrásnyomok alapján élt, majdnem a legvégéig, hánykolódott, amíg a halántékát végül át nem fúrták. A fúrót is otthagyták, a feje mellett.

Advertisement

Vér, az persze sok volt. Elég volt két sor vastag betűre a hasznos információk tábláján. A testet egy parkerdőben találták meg, egy olyan város szélén, aminek a neve azonnal kiesett Szvecsin memóriájából. Valami helyi idős pár kutyasétáltatás közben talált rá kora reggel. A kutya bebújt a bokrokba és jelzett. A gazdái előbb azt hitték, békát vagy sünt lelt. Aztán meglátták az alvadt vérszín orosz betűket a táblán. Kihívták a rendőrséget.

A tábla és a test között tizenhat méter volt. Így mondták a hírekben. Meghajlított fém tábla, a parkerdő neve, girbe-gurba ösvények rajza, a nevüket is feltüntetve, jelzésekkel. Rövid összefoglaló a faunáról, flóráról, geológiáról. Vagy húsz éve állíthatták - nem kevesebb - a képek már megfakultak, a szöveg néhol lekopott. A borz képére (a helyi fauna képviselője) valaki Darth Vader sisakját rajzolta tollal. A sisak is megkopott.

A friss véres cirill felirat viszont nagyon jól olvasható volt. még a telefonon is, kicsiben:

ГОРЯЧИЙ ПРИВЕТ

ОТВАЖНЫМ

БОЙЦАМ ИНФОБА

(Forró üdvözlet

az Infob

elkötelezett

harcosainak)

A holttest körüli nyomokból ítélve a forró üdvözlet átadói legalább ketten voltak. Hogy a vért a táblához vigyék, összegyűjtötték egy pácolt heringes üvegben (az üveget megtalálták a fűben). A betűket szépen megrajzolták, ecsettel. Mintha nem siettek volna sehová.

Advertisement

Mindez megrázta Szecsint. Különösen az a tény, hogy a térfigyelő kamerák negyven percen át nem működtek. Nemcsak az erdő szélén, az egész városkában. Valaki meghackelte a nemzeti hálót, meggyőzte, hogy a lokális klaszterben szörnyű bug van, és az automatikusan lecsapta az egész klasztert a biztonság kedvéért. Hetvenkét négyzetkilométernyi területen.

Hogy honnan törték fel a központi szervert, nem sikerült kideríteni. Magát a támadás tényét is már csak akkor fedezték fel, mikor már visszakapcsoltak a kamerák.

Senki sem vállalta magára a gyilkosságot. Az összes balradikális, antifa szervezet nyilvánosan elhatárolódott és feltétel nélkül elítélte azt. A helyi nácik is elhatárolódtak, mindenesetre. Bár őket nem is gyanusította senki. Mi a fenének ölnének oroszokat? Az Új Nordikus Ellenállásban már tizenöt százaléka a “harcosoknak” orosz. A napokban olvasta a metró fényújságán Szvecsin. Nagyon büszke volt, hogy minden szót megértett: “A rendőrség adatai szerint a jobbradikális körök aktívan verbuválnak az orosz menekültek között”. A nácik az oroszokat szeretik.

Advertisement

Használható DNS-t nem találtak a helyszínen. Az első nap még jött egy hír - heuréka - hogy az áldozat kabátján ismeretlen DNS volt. De aztán kiderült, a kutyáé. Basset és labrador keveréke.

Úgyhogy, a fő nyom volt és maradt a véres felirat a görbe ösvényeket és borzot ábrázoló táblán:

Forró üdvözlet

az Infob

elkötelezett

harcosainak

Szvecsin, mikor meglátta ezeket a szavakat, első reakcióként összeszarta magát a félelemtől. Szó szerint. Kirohant a WC-be és hosszan, kínlódva ült rajta. A végén már úgy érezte, hogy a belei és más belső szervei fognak kijönni. De nem bírt felállni - nem tudott.

Advertisement

Még Oroszországban sem félt ennyire soha. Oroszországban a bazeg lassan kúszott, lépésenként, hagyva időt a pszihológiai adaptációhoz. Legalábbis az ő - szvecsini - szerencsés életében.

Második dolga az volt, hogy szét kellett verni a két telefont és a laptopot. Gyorsan szétverni. Amíg nem vesz erőt rajta a zsugoriság, amíg nem győzi meg magát, hogy valahogy meg lehet úszni enélkül is. A WC után a konyhába ment, a széket a falhoz tolta, és a plafon alatti szekrénykéből elővette a szerszámos dobozt. A dobozban talált egy kalapácsot, hosszú nyéllel. A nyél gumis volt, puha, jó fogású, egyenesen kedvet kapott suhogtatni, és széles mozdulatokkal szétcseszni valamit.

Visszatérve a szobába Szvecsin vagy tizenöt percen át tett eleget a késztetésnek. Először is letakarította az asztalt a leszámoláshoz. Hogy ne legyen nagyon hangos, koszos ágyneművel takarta le az asztalt, négybe hajtva. A telefonokkal kezdte. Az ősi iPhone, amit még a menekülttáborban vett, az első napokban mikor átjött a moszkvai határon Rēzekne mellett, nehezen adta meg magát. Mert Szvecsin túl óvatosan ütötte. Elképzelte, hogy a nem látható szomszédok meghallják, kitalálják mit csinál, és valami jelet küldenek azoknak, akiknek fúrójuk van.

Advertisement

Aztán felhagyott a képzelődéssel. Marhaság. Belejött. A másik telefon (új, menő, átlátszó, már itt vásárolt) szilánkokat szórt szét a második ütésre. A notebookkal megszenvedett, leizzadt bele. Katonai típus volt - páncélozott - mintha nem verhetnéd szét. Még az Infob-ban adták ki szolgálatiként, mikor Moszkva alatt is elkezdődtek a harcok. De aki akarja, az szétveri. És Szvecsin nagyon-nagyon akarta. Szétkalapálta a páncél tartalmát kásává.

A technokását az ágyneműbe csavarta, a telefonok maradékaihoz. Az ágyneműt zacskóba dugta, az alkoholbolt zacskójába. Leült a sarokba a földre. Háttal a falnak, messzebb az ablaktól, a dívány mögött. De nem tudatosan, csak valahogy így jött ki.

A dekoratív falióra réz mutatói olyan fél kettőt mutattak a számozás nélküli számlapon. Szvecsin korábban nem gondolkozott el, jár-e egyáltalán az óra. Most halgatózott: halk ketyegés. Felrémlett, hogy a régi iPhone-on, mikor ráemelte a kalapácsot 12:53 volt.

Advertisement

Tehát tényleg fél kettő. Rendben. A tábla az írással a hírekben dél után jelent meg, és az első hírt a gyilkosságról valaki tizenegy tájt küldte át. Épp dolgozott, valami fem-aktivistára csinált kompromatot épp egy amcsi megrendelőnek. Férfigenocídiumot rajzolt, és vértől csepegő szájat az aktivistának, mikor átjött a Euronews link Makartól: “Láttad, milyen perforációt csináltak Piszatyelnek?” Ez a link kiütötte a melós kedvét.

A réz mutató eggyel lejjebb ugrott. Egy perc eltelt. Tehát egy percen át pislogás nélkül bámulta a számok nélküli számlapot. A félelmen kívül a mellében valami pusztaságot érzett, amiről valaha, Szvecsin születése előtt három évvel az Aukcion nevű banda énekelt (“Még nem késő, a napot már leélted”). Szvecsin nem hallotta ezt a dalt, ő abszolút nem hallgatott oroszul semmilyen zenét, pláne nem beszélve a régi szar rockról. Még könyveket sem olvasott oroszul az iskola óta, és most nem volt elég szava, hogy leírja az érzéseit.

Fuck - suttogta – Fuckin’ fuck.

Helyet kellett változtatni a fizikai térben, azonnal és minél messzebb, de Szvecsin nem tudta hová. A tér európai volt, kamerákkal és scannerekkel teli, jóllakatva jogkövetéssel. Kimégy a házból - videóra vesznek. Bemégy a metróba, beülsz a taxiba, lescannelnek, logolnak valami állami adatbázisban, amit bármelyik iskolás meghackel, simán. Szállodába végképp nincs értelme menni. Senki nem csekkol be egy orosz menekültet álnéven. Senki nem törli le a videót a recepcióról. Bármekkora kriptocsomagért.

Advertisement

Hogy a pénzre gondolt, kijött a transzból. Lábra állt, a díványról felvette a hátizsákot, elindult körbe a lakásban, összeszedve a zsákba az elsődlegesen szükséges cuccokat. Elmenni, mindenképp el kell mennie. Hogy hová - majd útközben kitalálja.

Gondolkodni az úton több ideje volt, mint sejtette volna. Szvecsin nem emlékezett már, mikor járt az utcán telefon nélkül. Helyesebben emlékezett. Gyerekként, az anyjával. De akkor az anyja tudta hová kell menni, internet nélkül, melyik kereszteződésben befordulni, milyen metróra vagy iránytaxira ülni. És a nullás évek végén, mikor Szvecsin egyedül kezdett a városban járni, már egész biztos volt valami használható internete, az első és egyetlen Nokiáján, talán 6121-es volt.

Még tavaly is, a júniusi tisztogatások után, mikor Moszkva dél-nyugati részén komoly harcok voltak, a net egyszer sem feküdt meg. Bármit lehetett streamelni, egyenesen a harctérről. Szvecsin maga nem élt soha tűz alatt, nekik az Infob a Központi kerületben utalt ki lakást, amit a gazdáik elhagytak, lelépve Európába. De egyszer elment Mira Gljazova szülinapjára Jaszenyevoba (az Infob belső anyaga szerint “Scserbinkától közelebb már nem lőnek”). Na ott gránáttal meglőtték a szomszéd házat, pont buli közben. Valahonnan egyből megjelentek a BTR-ek, karabélyok ugattak fel, az udvarokban kamuflázsos alakok szaladgáltak fegyverrel. A szülinap átköltözött a pincébe, az egész lépcsőházzal együtt - a helyiek már megszokták, viccelődtek, fekete humorral oldották a helyzet komolyságát. A whiskys üveg ott is körbejárt. És Svecsin mellett, egy fotelben a pincefalnál egy tízévesforma kislány Mira lépcsőházából valami koreai rajzfilmet nézett a szerelemről és kozmoszról. A lábát ritmusra lengette, a soundtrack ritmusára, ami kiszűrődött a fülhallgatóból. Míg Szvecsin belekukkantott a telefonjába, visszaemlékezett, hogy megdöbbentette, hogy gyerekkorában a tv-ben látta, Kongóban vagy Szomáliban. Ott is permanens háború volt, semmi nem működött, csak a mobilháló. Az egész társadalom a mobilhálón működött. Az szünet nélkül szolgáltatott.

Advertisement

Ezért aztán Szvecsin nem gondolta, hogy az utcán találja magát telefon nélkül. Még kevésbé pont itt. Ahol semmilyen háború nem volt.

Telefon nélkül még azt sem tudta, melyik irányban van a város központja. Vagy legalább a helyi vasút állomása. Úgy döntött, megvár egy autóbuszt, nem azért hogy felszálljon rá (a telefon és az app nélkül amúgy sem szállhat fel), csak hogy megnézze, melyik irányba megy. A busz legalább biztos, hogy a vasútállomás felé megy. Kétszer-háromszor utazott is rajta, a legelején, mikor még félt, hogy kevés megrendelés lesz, és a közlekedésen is spórolnia kell. Taxiba nem ült, kávézókba nem járt, a kaját a boltban vette. És a lényeg, ebben a Seggentúl kerületben lakott, bokrok és fenyők között.

A busz tizenkét perc múlva megjött. Kiengedett a középső ajtaján egy falka sötét bőrű kamaszlányt, akik oroszul káromkodtak, majd befordult jobbra, a Ryavägenre. Ő elindult ugyanarra. Amikor elért a Trollvägen megállóig, meggyőződött, hogy jó irányba tart. Céltudatosabban kezdett masírozni, széthúzta a szélkabátja cippzárját, hogy ne legyen feltűnő. Az idő szürke, nyirkos volt, de azért csak nyár.

Advertisement

Mikor odaért az állomásra, már a peronon ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Megörült a katonáknak. Ketten voltak a peronon: egy magas lány közel-keleti arccal, és egy alacsonyabb, de vállas fiú. A lánynak a sisakja alól az arca bal oldalán kiszökött egy fekete hajfürtje. A fiú valamin mosolygott, miközben simogatta az AK5-ösét.

Rövidcsövű modell utcai harchoz. Szvecsin ismerte ezt a fegyvert, nagyon jól. Egyszer csináltak egy epikus sorozat deepfake-et a dzsihadistákról. Az egyik epizódban a Szakállasok megölték az összes skandináv katonát, elvették a fegyvereiket, és Iszlám Kalifátust alapítottak az Égő Külvárosokban Lappeenrantától Bergenig. És ezeket a dzsihád harcosokat fegyverezte fel AK5-ösökkel, három konfigurációban. Mert Szvecsin perfekcionista volt. Makar nem sokat vacakolt volna, rajzolt volna nekik Kalasokat. Vagy izraeli Tavart, legjobb esetben. És senki nem vette volna észre. (A főnökük, Piszatyel biztos hogy nem, és a célközönség, a fakeofágok meg végképp.) De Szvecsin nem kamuzott, büszke volt a részletekre való odafigyelésére. Egész éjjel nem aludt, tanulmányozta az Északi Államok fegyvereit. Kiválasztotta, ami a legszexibb. Hogy a célzott közönség, a fakeofág tömeg egyből lássa, mindez Európában zajlik. Európának picsa.

A katonák közeledtek. A lány a digifoltos egyenruhában valamit mondott. Hozzá fordult, neki mondta. Szvecsin annyira belemerült a fegyveres erők csodálatába, akik most őt védi a kézifúrósoktól, hogy nem értette meg elsőre.

Advertisement

- Sir?- ismételte a katonalány. - Daniel Svechin? - angol módra mondta a nevét, és Szvecsin helyett Szveshn-t mondott. - Sir, do you understand English?

Kinyitotta a száját. A katonák három lépésre várták a válaszát. A fiú már nem mosolygott, a sápadt szeplős arcán egy tipikus katonakifejezés jelent meg, érzelemmentes álarc. A lány az arcába nézett közvetlenül. Figyelemmel, mintha ott neki valami fontos híreket írnának ki.

Okoslencsék, jött rá. A lencséin fut a teljes életrajza, illusztrációkkal.

- Yes. Yes, I do, - felelte idegen, vékony hangon.

A lány még pár másodpercig nézte, aztán egyenesen a lelkébe nézett - a szemén át.

Advertisement

- You are a citizen of the Republic of Estonia, mondta. Vagy meglepődve, vagy csak Szvecsinnek úgy tűnt. Maga is a mai napig furának érezte, hogy van észt állampolgársága. Egyszer volt csak életében Észtországban - akkor is átutazóban. Még a bordó útlevelét a EUROOPA LIIT EESTI felrattal és a három oroszlánnal is Moszkvában a követségen kapta, még a háború előtt. A nagyapja a Pecsorszki járásban született 1939-ben. Minden utódja észt állampolgárnak minősült, születésük jogán.

- Yes! Yes, I am! - a keze elindult a széldzseki belső zsebe felé, mintha valakit is érdekelnének a papír dokumentumok.

A következő pillanatban megtudta, milyen hangja van az AK5 biztosítójának és hogy néz ki az arcába irányított cső.

Advertisement

- Your hands, sir! — kiáltotta a szeplős fiú, célra tartva fegyverét — Spread your arms! Spread your arms, sir!

Gyorsan feltartotta a kezeit. Felkapni nem volt nehéz. Ott tartani nehezebb. Eszébe jutott, hogy csinált egy videót az Infobnak, egy keresztre feszített kislányról. Valami fasiszták tették (ukrán, lengyel, belorusz, örmény, iszlamo - már elfelejtette) egy lerombolt orosz templom ajtaján. Annak a lánynak nem voltak gondjai a kezével. Szvecsin kétszázas szegekkel az ajtóhoz rögzítette, ahogy kell, a kezeit. Római módra. A saját, valódi, nem videogenerált kezei viszont reszkettek, és a föld felé kívánkoznak, mintha a fele izom bennük kiszáradt volna. A nadrágjában pedig épp ellenkezőleg, nedves lett. Megérezte, hogy elpirul az arca a szégyentől. Szerencsére nem nagyon pisált be, csak pár csepp ment a gatyájába, de a nedves folthoz elég. Félt leereszteni a tekintetét, hogy megnézze. Ehelyett jobbra-balra pillantott. Az utóbbi pár másodpercben a platform kiürült. Csak a másik végén, messze hogy alig látta egy kékhajú tini, akinek nemét nem tudta megállapítani, vette fel telefonra, hogy mi történik épp a katonákkal és vele.

A lány a digifoltos egyenruhában közel lépett, és lassan, nem sietve megmotozta, alaposan, beleértve az ágyékát is. Kiegyenesedett, visszalépett és megengedte, hogy leengedje végre a kezét. A párjának mondott valami érthetetlent, mintha énekelne. Az nevetett kicsit. Leengedte a karabélyt.

Advertisement

- You are a citizen of the Republic of Estonia. - ismételte a lány.

Amikor elsőre mondta ezt, másfél perce, úgy értette az intonációját, hogy meglepődött. Csak most esett le, hogy mondta valójában. Valójában ezt jelentette: “Te egy szardarab vagy Moszkvából. De Észtország polgára. Sajnos, kénytelen vagyok gondoskodni rólad”.

- Sir, your life is in immediate danger, - mondta halkan a katonalány - I advise that you contact the Estonian embassy as soon as possible.

Advertisement

Szvecsin bólogatni kezdett. Igen-igen, tudja hogy az élete veszélyben van. Tudja hogy vadászhatnak rá. Igen, ő most, azonnal megy az észt követségre. Nem-nem, köszöni, tudja hol van. Persze hogy tudja. Köszöni a figyelmeztetést. Nagyon udvariasak. Köszöni. Szép napot. Szép nyarat.

A katonák minden sietség nélkül otthagyták. Jobbról-balról elmentek mellette. Elkezdett utánuk fordulni, de meggondolta magát. Felhúzta a cippzárt a szélkabáton a nyakáig. Nem nézte meg végül, átütött-e a nadrágján a folt. A kabát hosszú volt, eltakarta a combjáig. Elrejtette, így vagy úgy van akár a folttal a szitu.

Igyekezett nem nézni az emberekre, míg a központba elért. Csak az állomáson mikor jegyet vett az automatából, akkor nézte meg a nemtelen kékhajú tinit. A figura észrevette hogy nézi, gúnyos mosolyt villantott felé válaszul. Követhetetlenül gyorsan tett-vett ujjaival a képernyőn, valószínűleg magyarázatot írt az épp feltöltött videós posztjához.

Advertisement

 

Június 17. 02.00-08.00

Modulok, Norra Rinkeby

Orosz menekültek kompakt lakóhelye

A fal mögött, a kétszázhatosban a senkiháziak megint ittak reggelig, ordítozva káromkodtak, prolirapet hallgattak, fejükkel verték az asztalt. Azaz Nika nem tudta biztosan, hogy fejjel az asztalt, de a hang olyan volt. Úgy gondolta, hogy a szomszédok körben járnak a modul közepén a hosszú asztal körül, ami vasalódeszkára hasonlított, és sorban beleverik a fejüket a linóleummal fedett felületbe, amin szósz és sörfoltok terjednek.

Advertisement

Az egyik piás- talán a vékony Gyima (négyen vannak, a sovány Gyima, a kövér Gyima, Renat és vagy Vitya, vagy Vologya, vagy ezek cserélődtek) - szóval az egyik éjjel háromkor bezörgött hozzájuk az ablakon. Viccesnek szántan súgta volna, ha nem részeg, így hangosan mondta: “Veronicska! Abramjancsik! Nővérke! Fenének aludni, gyere át bulizni, majd a sírban alszol!” Nika már épp hívta volna a járőrt a telefonnal a falon, már suttogta magában a szükséges szavakat svédül, de ez alkalommal nem kellett. A másik alkoholista (talán a kövér Gyima - neki voltak a legtöbbször némi emberi reakciói) elhúzta az ablaktól a szomszédot. Mintha még hallotta volna - te hülye vagy, a gyereke ott alszik neki.

Három után mikor a szomszédok végre elnémultak, Nika még egy órát nem tudott aludni, forgolódott a keskeny ágyon, hülyeségeken gondolkodott. Valamiért Margulja osztálytársáról Nadáról, helyesebben Nadiáról- egy sovány szélesszájú szír kislányról, aki néha náluk bandázott a lányával a modulban suli után. Marguljával házi feladatot csináltak, vagy csajos kontentet néztek megosztva a fülhallgatót. Nadia valódi házban lakott, egy sokemeletesben valahol a metrótól délre, és Nika nem tudta elképzelni, hogy engedhetik el a Modulokba az oroszokhoz. Egyszer megkérdezte nyíltan, míg Margulja a WC-ben volt.

- Nadia, a szüleid tudják, hol vagy?

A kislány ránézett, mint egy gyengeelméjűre, és a kérdése zsákutcába vitte őt:

- Miért, hol vagyok?

Nika nem tudta, hogy tudná egy tizenegy évesnek megmagyarázni, hogy a hely az orosz alkobunkók és kurvák miatt... Nem volt elég hozzá a szókincse.

Advertisement

- Vendégségben? - magyarázta - Nálunk?

- Persze. Tudják.

A téma kimerült, a kis szír visszabújt a telefonjába, és Nika tovább találgathatott. Örökbe fogadták a lányt? Nem muszlimok a szülők? Oroszországban tanultak? Vagy hazudik egyszerűen. Ez az utóbbi lehetőség nyugtalanított, na nem nagyon, sokkal kevésbé mint a piások a kétszázhatosból vagy a rezisztens mandulagyulladás Margulja iskolájában, de azért mégis. Fél ötig, míg végre elszunnyadt, az agyában nagydarab szír rokonok, apák, bácsikák és testvérek tűntek fel, akik megtudták, hol van Nadia az órák után, és jöttek kimenteni az orosz kígyófészekből.

Advertisement

Hat harminckor bekapcsolt a világítás és a televízió Margulja ágya fölött. Vagy három perc ébredezés után Nika felkelt, leszedte a lánya fejéről a puha sárga fülvédőket és kihúzta a füldugóit.

A kislány megpróbálta befúrni magát az ágyneműbe.

-Anyuuuu… Maradhatok itthon? Becsszó itthon leszek.... Nem megyek sehovaaaa…

A nyafogás rituális volt, minden remény nélkül.

- Ébresztő-ébresztő - Nika lerakta a füldugókat és a fülvédőt a kis polcra a televízió elé. A képernyőn épp füstölt és lezuhant egy helikopter, amit valaki egy reszkető telefonnal vett fel. Elkések a munkából - gondolta.

Advertisement

2 méter 60 centit kellett megtennie a vizesblokkig, szűk helyen, amit szekrény, hűtő, éjjeliasztal, indukciós főzőlap, és vasalódeszkaszerű asztal tett szűkebbé. Levetkőzött, fehérneműjét a kék IKEA szatyorba rakta, ami a plafonról lógott. Bement zuhanyozni.

Pár perc múlva, mikor Nika kihúzta a zuhanyfüggönyt, Margulja a WC- csészén szundított, fejét jobb vállára hajtva.

Hét nulla ötkor kimentek a modulból az utcára. A szél hűvös volt és friss, elfújta a konyhaszagot, és majdnem jókedve lett, és még a lelkiismerete is elhallgatott. Ami bántotta. Mert vége az iskolának, nyár van, de nyár normális vakáció nélkül, immár a negyedik ilyen. A Nyevszkij és Tverszkij sarkán utolérték Válját az ötéves ikreivel, akik az örökké taknyos orrukat a jumper ujjába törölgették. A Modulok kijáratánál, a főút előtt balról megjelent a félkarú Tolik a süketnéma lányával.

Advertisement

- A híreket láttátok? - kérdezte Tolik. Őt mindig érdekelték a hírek. - Az ENSZ missziót lelőtték. A koptert a megfigyelőikkel. Krasznodar mellett.

- Piiicsaaaa - felelte Válja. - Szerjozsaaa!!! - az egyik az ikrek közül kiment az útra, nem várva a zöldre. Elkapta a kapucnijánál, visszahúzta. - És ki lőtte le? A mieink?

-Mieink? - kérdezte fura hangsúllyal Tolik. - Mieinket mondva Te a moszkvai kormányzathoz hű erőket értesz?

Advertisement

Minden kihívás nélkül mondta. Valóban szerette volna pontosítani. Szerette volna megérteni. Az arcán látszott. Nika már egy éve nem tudta eldönteni, hogy mi Tolik anamnézise - valamilyen formája az Aspergernek vagy kiélesedett intellektus. Kezdte sejteni, hogy ugyanazt jelenti mindkettő.

- Egyik a másikra keni? - avatkozott be Nika, látva, hogy megváltozott Válja arca.

- Igen - erősítette meg Tolik - a konfliktus összes résztvevője kiadta már a kommünikét. De személy szerint én úgy gondolom, hogy kevéssé valószínű, hogy a moszkvai kormányzat ellenfelei...

Advertisement

- Zöööld!- ordították az ikrek.

A zebra után szerencsére áttértek a mindennapi életre. Válja elmondta, hogy a száztizenkettesben tegnaptól sírás és átkozódás váltja egymást. Megjött a papír a kikötöztetésről. Vége az ötéves türelmi időnek.

Pedig tudták, hogy a modulban ideiglenesen lakhatnak. Mindannyian tudták. “Hogy elkerüljük a gettó-típusú területek kialakulását”. “Hogy ne alakuljon ki párhuzamos társadalom”. Valami ilyesmiket mondtak az integrációs miniszterek. Öt év alatt elvárták a lábra állást, beolvadást a társadalomba, találni normális lakást. Aki nem - az utcára. Pontosabban a KFB-be, a menekültek kollektív lakhelyére, a civil szervezetek ellátására fanyalodva. Oda, ahol harminc-ötven ágy van egy teremben, két-három WC egy teremre. A levegő nem melegebb mint 15 Celsius télen.

Advertisement

Mind tudták, és öt éven át senki sem hitte el. Túl sok modul volt. Csak ebben a kerületben, míg az oroszokat válogatás nélkül fogadták, több mint kétezer darabot raktak le. A „gettó-szerű település normalizációja” elérte azt a szintet, hogy a városi térképeken már feltüntették hogy Nevskij, Tverskaja és hasonló utcákat. A helyi Vörös teret az ötszázas moduloknál megcsinálták rendes térnek, kinyitott ott a McDonalds, a Lidl, a Szlavjanka szépségszalon, bár kézműves sörrel és a Tatjana orosz élelmiszerbolt, ami Németországból hozta az árut.

És mindenki csak legyintett. Mindenki azt ismételgette, hogy “nincs semmi állandóbb, mint ami ideiglenes”. Merthogy mi, oroszok, ezt mindenkinél jobban tudjuk.

Egyesek még azt is mondták, hogy “öt év alatt a háború százszor véget ér”. Tolik elmesélte, mit beszélnek. Nika ilyennel nem találkozott. Őket Marguljával nem sokkal az első hullám után költöztették be, egy éve és nyolc hónapja, egy felszabadult modulba. Az egyedülálló anyák prioritást élveztek, ha szabaddá vált egy modul. Főleg (azt beszélik) ha a gyerek nőnemű. De még így is tíz hónapot töltöttek a KFB-ben. Sorban állás. Bár, minek panaszkodni, végülis normális viszonyok voltak ott. Mondjuk a menekülttáborhoz képest Odessza mellett, ahol fél évet pácolódtak a KFB full luxus. És a saját modul (5,8 méter hossz, 2,2 méter széles, főzőlappal és zuhannyal) - végképp csodálatos.

Advertisement

Válja nem hallgatott el az úttól a metróig. Nika hallgatta, oh, ah, úgy tett, mintha nem köpött volna rá, mi van a rosztovi családdal a száztizenkettesből, akiket a kiköltöztetés fenyegetett. Közben arra gondolt, milyen jó nekik Marguljával. Nekik még negyven hónapjuk van a modulban. Negyven hónap szimbolikus lakbér. Pár ezrest minden fizetésből félre lehet rakni.

A metróban Nika észrevette. hogy Margulja beszél Tolik lányával. Direkt szemben ültek le ezért. Margulja kézmozdulatai nagy ívűek és durvák voltak, különösen a süketnéma kislány táncoló kezeihez képest (Kszjusa, Kátya?). De úgy tűnik, ez elég volt nekik a beszédhez. A kislányok mosolyogtak, vihogtak, sportcipőjük talpát egymáséhoz szorítva viháncoltak. Mindketten valami fontos jelet ismételgettek, az egyik mutatóujj az ég felé néz, míg a másikkal köröztek körülötte, és spirálban egyre feljebb mutatott. Nika meg akarta kérdezni a lányát, mit jelent a jel, de nem akarta megzavarni őket.

Tolik, az ajtónál állva, kitalálta, mire gondol.

- Ez a nyári napéjegyenlőség ünnepének a jele - mondta túl hangosan, mintha a metró olyan zajos lenne, mint az otthonában, Pétervárott.

Advertisement

-Mi? - riad meg Nika.

- A jel - Tolik egy kézzel utánozta a spirált - Ivan Kupala napja. A helyi jelnyelven. Ünnep. Hétvégén lesz.

- Itt van helyi ünnep? - kérdezte Nika - Azt hittem valami amcsi ünnepet tartanak...

Advertisement

Tolik elkezdte elmagyarázni a helyi jelnyelv rokonságát a más országokban és kontinenseken használt süketnéma jelbeszédekkel - de sokat nem tudott, nem volt ideje. A városi tábora a menekültek gyerekeinek Duvboban volt, egy megállónyira. Az egész modulbéli társaság, Nikát kivéve, kiszállt ott. Kikiáltott még Marguljának, hogy ötre érte megy, de választ sem várva leült az ajtó melletti helyre, ahol addig a lánya ült.

Valahogy nem reggelhez méltó módon megörült, hogy egy hét alatt a lánya megtanulta Kszjusa-Kátyától a helyi jelnyelvet. És méginkább attól, hogy bezárhatta a szemét, és pár megállónyit ábrándozhatott valamiről, ami nem a saját élete. Például, Tolik lányáról. Érdekes, hogy jelel vele Tolik egy kézzel? Vagy szájról olvas? Rémlik, Tolik mesélte, hogy Oroszországban tudott jól jelelni, míg le nem tépte a kezét a belövés a házukba. Biztos oroszul. Hogy másképp? A megölt feleségével együtt direkt tanulták, mikor megszületett a gyerek. Tehát az itteni jelnyelvet egy kézzel tanulja. Adaptálódik. Biztos keveri is a kettőt. A kislány meg megszokta. A gyerekek mindent megszoknak. Meg hát, nem nehéz érteni az apját, akivel egész életében élt.

A központban, még ki sem ment a metróból, és már költekezett. Dupla eszpresszót vett a Pressburo automatájából a saját poharába. Egyszerre húzta le. Ez a pénz elég lett volna két kisebb kenyérre vagy három liter tejre. De a kenyér vagy a tej nem segített volna talpon maradni a műszak elején.

Advertisement

Június 17, 15:00-15:30

Hötorget, városközpont

Teremok etnikai gyorsétterem

Szvecsinnek halvány fogalma sem volt, hol van az észt követség. Megkérdezni az egyenruhásoktól, akik védik az emberektől akiknek fúrójuk van, már nem kérdezhette meg, mert hazudott a járőrnek a peronon, és ez a hazugság, amit mindkettőjük regisztrátora felvett, immár a migrációs fájljai között van, mint a mamutszar az örök fagyban.

Advertisement

A legegyszerűbb lett volna talán valami járókelőtől kérdezni, valami kozmopolita kinézetű meleg párocskától. Hazudni, hogy észt turista, akit kiraboltak és a sajátjaihoz el kell jutnia. Vagyis legegyszerűbb lett volna taxiba ülni, és bemondani, hogy Estonian embassy. De akkor azonosítás kell, útlevél alapján ha nincs telefonja.

Persze, az előadás a járókelőkkel szintén kamerára kerülhet. De a kamerák önmagukban már nem riasztották. Tudta, hogy vagy ötször felvették, míg a központba ért. Ha az embereknek a fúróval stabil, állandó hozzáférésük van a rendőrség kameráihoz real time, és az alertet az arcára kiadták, nos akkor teljesen mindegy. Mindazonáltal ilyen mindenhatóságban hinni egyet jelentett volna azzal, hogy a saját halálában hisz. Pszichológiailag lehetetlen.

Meghekkelt migrációs akta - az más dolog. A fúrósok - győzte meg magát- láthatják a migrációs anyagát. Ott automatikusan bekerült, hogy azonosították, a kontakt a fegyveresekkel, bizonyos összeg feletti vásárlások. Szóval még akkor is van remény, ha belelátnak. Legrosszabb esetben tudják, hová megy. Hogy hová, de azt nem, milyen úton. Felültethettek egy mesterlövészt az észt követséggel szembeni épület tetejére, és akkor kap egyet a tarkójába, mielőtt belépne. Ez szomorú vég persze, de nem fúró. Fúró nélkül. És ez a fő.

Advertisement

A fúró körüli gondolatai kicsit elszabadultak. Mindenféléket képzelt. Hogy fog egy taxit. A fedélzeti computer beolvassa az útlevelét, és küldi a kis adatcsomagot a migrációs szolgálat szerverére, és a dühös, rosszarcú emberek előtt már villog is egy jel a város térképén. Az ő taxija. És ül a taxiban, dugóban tizenöt percig. A rosszarcúak kiadják a parancsot, és az embereik kiütik a kamerákat a kellő kerületben. Pár sarokkal a követség előtt a taxi fékez, egy kisbuszból nagydarab emberek ugrálnak ki símaszkban. Őt kirángatják, bedobják a busz padlójára, bekötik a száját, és egyből elkezdik fúrogatni, apránként, mint Piszatyelt fúrták, hogy fájjon, minél hosszabb ideig. Hogy túlélje, míg elérnek az utolsó állomásig, valahol a városon kívül, valami erdőben, ahol végül megölik, belefúrva a szemébe, és otthagyják a kocsival együtt. És ráfestik a kocsira piros hemoglobinos festékkel hogy:

ГОРЯЧИЙ ПРИВЕТ

ОТВАЖНЫМ

БОЙЦАМ ИНФОБА

Az esze tudta, hogy túl sok sorozatot nézett. Az unalmas realitásban nincsenek ilyen terminátorok, akik azonnal cselekednek. De a beleinek ezt bizonyítani nem sikerült. A belsőségei megint kikívánkoztak, bár semmi nem került a gyomrába két órája, hacsak hideg nyál nem.

Advertisement

Nem változtatva a lépésein, elkezdte a megfelelő helyet keresni, aminek van mellékhelyisége. A szűk utcán, amin elindult a pályaudvartól egy csomó nyitott ajtójú kávézó és étterem látszott. Az orrát thai, iráni, kubai, orosz konyhák illata támadta. Bárhová bemehetett volna, senkinek szeme sem rebbenne, de ezt a teljes egykedvűségét a gyorséttermek alkalmazottainak Szvecsin csak ésszel tudta, illetve az agya kis szegmense. Az összes maradék ijedős része tovább ment az utcán. Attól tartott, felfigyelnek rá, ha bemegy valahová, és nem rendelve a WC-be távozik. Hogy rendeljen, és aztán... Félt, hogy eltereli a figyelmét a rendelés, és nem marad a segge ura.

Az utca egy négyszögletes térre nyílt, mozival és valami kék oszlopos pátoszos épülettel, ami felirata szerint kultúrával kapcsolatos. A téren kis piac volt. Édesen illatozott a földieper a ládákban. Borostás férfiak kiült nadrágban, színes hidzsábos nagymamák és kifestett orosz menekült nők, épp amit felvettek, abban a ruhában sétáltak a régi edények, a vinyl és mindenféle lom körül, megnehezítve Szvecsin mozgását. Úgy gondolta, megkerüli a piacot, és már a tér szélén haladt, mikor világossá vált, hogy a segge feletti kontrollt most-most már elveszti mindenképpen. Megfordult és szaladni kezdett visszafelé, majd befordult balra, ahol a Teremok étkezde fehér tábláját látta, és a rőt cirill betűket a hosszú ablakokon.

Eddig mindent elkerült, ami túl oroszos úgymond, és soha nem evett ebben a Teremok láncban, bár százszor elment mellette. Szerencséje volt, a bejárattól balra egyből ott volt a mosdó ajtaja, számkódos, de épp jöttek ki. Valahogy még letörölte az ülőkét a papírral, és végzett egy-két perc alatt. Megtörölte magát. Megmosta a kezét, arcát. Papír kéztörlő nem volt - év elején betiltották, a környezetvédelem miatt. Megtörölte a kabátja bélésében az arcát, és kiment a mosdóból.

Advertisement

A Teremokból is egyből ki akart menni, de megállt kicsit, kíváncsi volt milyen publikum jár egy ilyen helyre? Ki az, aki orosz fast-foodot eszik a központban, központi áron fényes nappal? A közönség közönséges közönség volt, kevert, etnikai színezet nélkül. Szőke család két ovissal. Három szemüveges indo-paki kinézetű srác. Egy sokszínű diáklány kompánia, akik angolul csiviteltek. És így tovább.

De a terem végében, a két pénztár közül az egyik mögött ott állt Nika Abramjan a Teremok egyenruhájában. Ahogy meglátta, egyből hitt a szemeinek. Nagyon akart hinni nekik - és hitt.

- Nika - suttogta magának.

Átment a termen, beállt a rövid sorba, sikertelenül keresve Nika tekintetét, aki a többi vendégre figyelt.

Advertisement

- Nika!

- Vad får det lov att vara, goszpogyin? - kérdezte automatikusan a nő a pénztár mögött.

Nyolc évvel idősebb volt, mint akkor és mindig is nőnek látta, nem kislánynak, tizennégy éve is, mikor egyetlen őr az Oroszországi Föderáció térségein, egyetlen pénztáros néni a Tretyakovban nem mondta volna rá, hogy hölgyem, a kislány helyett.

Advertisement

- Nika!

- Mit parancsol, uram? - nyelvet váltott, megismerve az oroszt.

Végre Szvecsinnek leesett, hogy miért nem reagál arra, hogy nevén szólítja. A badge-én ki volt írva: NIKA.

Advertisement

- Nika Abramjan? Én vagyok... - pillanatra megakadt, nem tudta neki ki volt - Danja? Danila? Danyka? - kiválasztott egyet. - Danja Szvecsin vagyok. Medvegykovóból. Emlékszel?

Vágyakozva nézett az arcára, mikor változik meg a Teremok alkalmazottjának mosolya arra a női mosolyra, ami a rég nem látott ismerősnek szól. Az arca szárazabb lett, megöregedett, a szemek körül felnőtt karikák, de neki továbbra is szép volt, gyönyörűnek látta, még a ronda teremok féle sapka alatt is. Emlékezett, hogy álmodozott Medvegykovóban erről az arcról. Álmodozott, hogy simogatja az ujja hegyével ezt az orrot, ami keskeny és hosszú, hogy csókolgatja a karél-örmény szemek körüli bőrt. Más testtájairól is ábrándozott - különösen mikor kiverte az út túloldalán a bokrokban - de ezek a fantáziák nem találkoztak soha. Az arca mindig külön álom volt.

-.... Danja Szvecsin? - a nő megrázta a fejét. A mosolya nem változott meg. - Sajnos, nem ismerem Önt. Szeretne rendelni valamit?

Advertisement

Letörölte kezével a homlokát - izzadhatott itt. A szeme türelmesen nézett Szvecsinre.

- Medvegykovo… - sajnálatra méltóan próbálkozott. - Dácsák. Üdülőfalu. Ahová Te - ahová Ön két nyáron is elutazott, a barátnőjénél élt ott. És én abban a házban laktam, a telefonbódé mellett. Azaz mi laktunk, a család, nyáron. A nagymama kivette a házat, mi anyámmal érkeztünk. Lefestettem Önt - a portréját- nem emlékszik?

A nő még egyszer megrázta a fejét, arca elkomolyodott.

- Elnézést. Ön téved. Én nem voltam ott, én Önt nem ismerem. Elnézést. Olyan tipikus arcom van, sokszor kevernek össze másokkal.

Advertisement

Szvecsin meg volt győződve, hogy soha nem látott még hasonló “tipikus” arcot sem. De ezt elmondani a pénztárnál? Nem lehetett már semmit mondani.

- Bocsásson meg... - lefagyott a szája, sokadszorra már ennek a különös napnak a kezdete óta.

-Semmi baj. - a nő újra felvette a Teremok-mosolyt - mit parancsol uram?

- Kvaszt, legyen szíves, fél literes üveg.

- Egy üvegcse kvaszt az úrnak! -a nő beütötte a pénztárgépbe - Gulmira! - odafordult a fehér köpenyes alakokhoz a háta mögött, akik a blinis asztaloknál, és a konyha mélyén sürögtek. - Gulmira, hozz ki kis kvaszt! Itt elfogyott! Valamit még uram? Bulocskát a kvaszhoz nem kérne?

Advertisement

Pár pillanatig Szvecsin nem tudott felelni, most a hátsó fele helyett a szemét kellett kontrollálnia. Pislogott, és attól félt, hogy azonnal elindul a könnye, amint válaszol a bulocskát illető kérdésre.

- Hejj! Drága földi! - szólalt meg valaki a háta mögött barátságosan.

Megreszketett, megérezve egy idegen kezet a vállán. Megfordult.

- Lehet, hogy én rendelek, míg maga itt transzban van?- kacsintott rá egy őszülő pasas sortban és “РОССИЯ ВПЕРДЕ” (szóvicc, a Rosszija vpered –Oroszország előre kifordítása- Oroszország a fingban) ősi lózunggal ellátott trikóban, ami alól kilógott a hasa. - Merthogy sietnék.

Advertisement

- Én...- Szvecsin elképzelte, hogy vesz fel felsőbbséges arcot, hogy mondja a muzsiknak, hogy én magának nem vagyok földije, hogy dugja a pofájába az észt útlevelét. - Bocsásson meg...

Ellépett a pénztártól, előre engedve a hasas atyafit a trikóban, de nem állt meg, tovább ment az asztalok között, a kijárat felé.

- Uram! - kiáltotta a nő, aki számára ő, úgy látszik, már nem volt se Danja, se Danyila, se Danyka - senki sem. - Uram! És a kvasz? A kvaszt akkor viszi?

Advertisement

- Haha! Elriasztottam ám a kliensét- röhögött a hasas - Gyerünk, elviszem én azt a kvaszocskát, hogy kárpótlása legyen kiskegyednek.

Szvecsin már nem hallotta, mit felelt a nő, aki számára ő senki volt. Már átért a termen, ami négy vagy öt nyelven duruzsolt, és a következő pillanatban kilépett az utcára.

Június 17. 17:20 - 18:00

Tyrgatan 3, Östermalm

Az Észt Köztársaság Nagykövetsége

Mire Margarita döntött, meggyőzte a főnökeit és kinézett az irodából, az infobos még mindig ott ült a padon a Konrad Mägi reprodukció alatt, idegesen dobolva a padlón divatos cipőjével.

Advertisement

- Elnézést a várakoztatásért - mondta Margarita- Fáradjon be kérem.

Az infobos fejét felkapta, abbahagyta a fal bámulását.

- Ööö - végre nem dobolt a padlón - Mi?

- Jöjjön be kérem - ismételte Margarita és kijjebb nyitotta irodája ajtaját pár centivel.- Kapcsolatba léptem a kollégáimmal. Megvitattuk, mit kellene lépnie ebben a bonyolult szituációban.

Advertisement

Az utolsó pillanatig arra készült, hogy azt mondja, hogyan tudunk segíteni, vagy valami hasonlót, valami emberibbet, de a nyelve nem volt képes kimondani. Tényszerűen segít ennek az infoborecnek, ez igaz. Mint az egyetlen képviselője a diplomáciai missziónak, aki - a) megjelent ma az irodában és b) nem lépett le ebéd után - kénytelen segítséget nyújtani Észtország állampolgárának, Danyil Szvecsinnek. De az semmilyen instrukcióban nem szerepel, hogy segítenie kellene ennek a hisztériás moszkvai mocsoknak, mint embernek.

Az infobos felállt, elment mellette abban a kihívó “mi a srácokkal megyünk a strandra” típusú járással. Leült az íróasztala melletti székre, nem várva meg, míg hellyel kínálják. És mi több, előre-hátra csúszott a széken, mintha türelme fogytán lenne, és újra dobogni kezdett a cipőjével.

Margarita nyitva hagyta az iroda ajtaját. Odament az asztalhoz, megnyomott egy gombot, hogy a munkalapot az övéig eressze le. Leült. Szinte mindig állva dolgozott, és a szokatlan póz még jobban felidegesítette.

Advertisement

- Ön- mondta - nagyon jól tette, hogy azonnal hozzánk fordult. Mikor látott híreket utoljára?

- Dél után valamikor, tizenkettő után. Aztán kikapcsoltam mindent. Hogy - az infobos elpirult - Hogy ne bukjak le.

Mikor ezen a természetes hangján beszélt, ami magas volt és reszketeg, méginkább hasonlított valami sorsverte ifjú poétára. Pontosabban, Szerjozsa Voroncovra, Margarita osztálytársára a Narva Soldino Gumnaasium-ban. Szerjozsa verseket írt, hosszúakat. Felolvasta őket. Ugyanilyen vékony nyaka volt, és ilyen vörösesszőke haja volt. Érettségi után, mikor Margarita belépett a seregbe, ő elutazott valahová Omszkba vagy Irkutszba, egy orosz lányért a netről. Meg kellene tudni, mi történt vele, Omszkban-Irkutszkban, meg egyébként is.

Advertisement

- Nagyon helyes. Az Ön helyzetében óvatosnak kell lennie. Valószínüleg még nem tudja, hogy ma Pardubicében megtalálták még egy infobos volt alkalmazott holttestét. Okszána Golubcsikét.

Szünetet tartott, hogy lássa a rémületet az infobos arcán.

- Aaaaaz… Az Csehország, igen? - kérdezte suttogva.

- Igen.

- És őt is? Úgy értem fúró szintén?

- Úgy tűnik igen. Őt, a testét egy emeletes ház pincéjében találták, a falra írva pedig...

Advertisement

- Igen, értem. - szólt közbe idegesen az infobos.-Tudom mi volt felírva...

Pár másodpercre elhallgatott.

- A megölt vérével volt felírva - adta meg a kegyelemdöfést Margarita.

Még egy dramatikailag indokolt szünetet akart tartani, és rátérni a lényegre, de az infobos újra előre-hátra kezdett dülöngélni a széken, és gyorsan-gyorsan elkezdett beszélni, a padlót nézve, valahol a sarokban egy pontot fixírozva mögötte.

Advertisement

- Én csak egy cgi-s vagyok, egyszerű “rajzoló” voltam, Ön ezt érti ugye? A politikába nem mászok, és soha nem érdekelt, nekem mindegy volt ok? Én a politinformációra sem jártam be, abszolút! Na jó, párszor az elején voltam, mikor még nem tudtam, hogy nem muszáj.- az infobos közelebb csúszott a székhez, és két kézzel megfogta az asztal szélét. - Nekem kiadták a művészi feladatot: rajzolj ezt-azt-amazt, törölj ki ezt-azt. Ha mi tiszta deepfake-t csináltunk - ha nulláról kellett megrajzolni, és nem valós alapból - akkor persze többet kreatívkodtunk - több volt a művészi szabadság. Na például- félősen ránézett Margaritára - csak elvileg mondom, ha azt kapod, hogy a véres NATO a feladat péntekig, például. És akkor kreatívkodsz, hogy mi a jobb, egy videó a tábornokok titkos tanácskozásáról, azt csinálod meg, vagy vadállati kínzása egy orosz hazafinak valahol Lettországban mondjuk- elhallgatott, rájött, hogy ez csúszós jég. - Persze, személy szerint semmi bajom Lettországgal, és a Baltikummal en block semmi, abszolút. Én tényleg szeretnék többet megtudni Észtországról, az észtekről, kultúra, a nyelvet megtanulni...

- Nagyon jó- próbált meg közbeszólni Margarita - Önnek lehetősége lesz...

- Én Észtországról, na, tényleg nem “rajzoltam”, ok? - nem fordított rá figyelmet az infobos.- Nu, egyszer, maximum, amikor a tallinni iskoláról csináltunk egy anyagot. Úgy nézett ki, hogy ült egy idősebb, széparcú tanítónéni és egy tábla a nyakában “Én oroszul beszéltem az óra alatt”. Körülötte masíroznak a tanulók, és sorban leköpik, az igazgató parancsára. És hogy mintha egyetlen bátor orosz hazafi az iskolások közül felvette volna ezt, és feltette a netre. Ezt én csináltam, igaz. És csak a tanitónénit csináltam, ok? Engem kértek meg, mert mimikában profi vagyok. És ott hatalmas fájdalmat kellett ábrázolni. És én jó voltam mimikában... És balti témát nekem nem is adtak. Tudta mindenki, hogy van észt útlevelem. A főnökünk, Manjajev így is mondta: Te a mi baltink vagy. Téged ebbe az irányba nem használunk. Szóval, hogy előbb vagy utóbb emigrálni kell majd... Mikor jön a következő puccs. Nekem adtak...

Advertisement

Tartuban - vágott közbe Margarita, nem tudván megállni. Hangosan, hogy befogja végre, és meghallja, biztosan. - Fake a tanítónővel - ez, ha emlékezetem nem téved, egy tartui iskoláról szólt. Nem Tallinn. A táblán az volt felírva: “Én beszélni orosz nyelv”. Ma rääkima vene keel. Ahelyett hogy Ma rääkisin vene keelt. Nominatív genitív helyett, infinitív egyszerű múlt helyett. Ez nagy lingvisztikai felfedezése volt az Önök hivatalának, az Információs Védelemnek. Még a Google is helyesen fordította. Tudnak Moszkvában a Google Translate létezéséről?

Az infobos most már állandóan hintázott, megállás nélkül.

- Tartuban, igen... - ismerte el, mintha nem lenne mindegy. - Én nem feleltem az észt szövegért. Megcsináltam, amit mondtak. Mi a különbség végül is? Ez csak egy fake, ok? Lehet, viccelődött valaki a srácok közül. Lehet, hogy egy széria ilyen videót csináltunk. Nem emlékszem. Mindenki tudta, hogy ez vegytiszta bullshit. Gondolja - ránézett Margaritára támogatást várva - nálunk valaki hitt ebben az egészben? Senki nem hitt semmiben. Csak a munkánkat végeztük. Gondoljon bele. Hollywoodban, mikor a cgi-sek Godzillát rajzolnak, vagy zombi hadsereget - senki sem hisz a Godzilla jelentette fenyegetésben, ok? Nem gondolják az, hogy a világban van valahol egy Godzilla valóban, amellyel szent háborút kell vívni. Mi pont így melóztunk. És akkor most? Mind meg kell ölni minket?

Advertisement

Elhallgatott, de a széken mozgást nem hagyta abba. A szeme kicsit rángott. Úgy tűnt, a művészi természete mintha összeomlana a valóság súlya alatt. Hasonlósága Voroncov Szerjozsával Narvából (különösen azokban a percekben, mikor Margarita elküldte a picsába Szerjozsát, és megkérte, hogy soha - “Érted, soha Szerjozsa? Soha!”- ne beszéljen neki a szerelemről) szinte kibírhatatlan volt.

- Biztosíthatom, - kezdte Margarita - mint az észt állam képviselője, hogy megteszünk mindent annak érdekében, hogy biztosítsuk az Ön...

- Miért gyilkolnak minket? - kérdezte elkeseredetten az infobos. A könnye kicsordult. - Ez tiszta bullshit. Mi valakit megöltünk, vagy mi? Bombáztunk, lőttünk? Okszána Golubcsik…- szipogott, szívta az orrát.- Ő basszus a legyet sem bántotta. Sírt, mikor kóbor macskák képeit látta. Négy macskája volt. Mi kinevettük, hogy a Föld összes macskáját befogadná.- megtörölte szemét a kabátja ujjával.- Okszána csak szövegeket írt, ok? Dialógusokat, híreket angolul mintha külföldi hírek lennének. Na valahogy megértem, mondjuk Menjajevet megölték - ezt valahogy meg lehet... Menjajev egyeztette a policyt a Kreml adminisztrációjával. Politinformációt tartott, guide-line-okat küldött szét...

Advertisement

- Danyil - próbálkozott újra Margarita. - Ezt az információt ha akarja, át lehet....

- És még morálfág is volt, teljesen. Neki tényleg nem volt nyugta a morálfág szüzséktől: gay parádék meg, feminácik, toleránsság. Mikor voltak céges ivászatok, minden alkalommal rászállt Mir Giljazovra, hogy ajajajaj, te nagydarab iszlám pasi vagy, Tatársztán büszke fia. Lehetne szép feleséged, gyerekek sokan, és ehelyett seggbekukit játszol fiúkkal. És Mir, na őbelőle épp olyan muzulmán vált, mint belőlem metropolita...

- Danyiiil! - most már kiáltott Margarita.- Ez engem abszolút nem érdekel. Egy grammot sem. A gyónásra ott a templom és a titkosszolgálat. Van a Külföldi Felderítés Hivatala. Ott meghallgatják magát, figyelmesen. Ok?

Advertisement

- Bullshit!- a nedves szemei abbahagyták az ide-oda ugrálást. Megjelent bennük valamiféle keménység. - Én nekik már elmondtam három fucking alkalommal. Kihallgattak Rezenke-ben, a filtrációs központban. A lettek direkt meghívták a magukéit, az észt útlevelem miatt. Az egyik neve Janus Beljakov volt, a másik Taio, nem emlékszem a vezetéknevére. Lehet, ismeri őket.

- Én? - lepődött meg Margarita.- Nem, nem ismerem.

- Sorry. Úgy gondoltam, kis ország, mind ismerik egymást. Előbb felváltva kihallgattak. Aztán együtt. Valami pajtában, ablakok nélkül. Janus volt a rossz zsaru, oroszul ordított velem, Taino meg a jó zsaru, nagyon kedvesen, angolul beszélt. Sir, meg how are you mister Szvecsin, would you mind - az infobos felvihogott, utánozva a pszeudoészt akcentust, - if I recorded our conversation… Ők maguk röhögtek ezen a szerepjátékon, mikor harmadszorra, mikor ketten kérdeztek ki. A vállamat veregette a végén, hogy ne haragudj, a munkánkat végezzük. Az egyik azt mondta: “Gyere, költözz Észtországba mister Szvecsin. Nekünk normális emberek kellenek. Jobb egy infobos Moszkvából mint egy buzi Németországból.” A másik meg: “Igen, igen, jobb az orosz, mintha fekete, haha.” Még kacsintott is barátságosan.

Advertisement

- A Janus, a Beljakov, az kacsintott rám- pontosított, és szította magában a dühöt - És akkor most mi van? Én vagyok a rossz? Maguknál nácik dolgoznak a szerveknél, de a rossz meg én vagyok? Aha. És mitől lennének maguk jobbak? - ennél a kérdésnél egyszerre sírt és röhögött már. – Maguk, maguk ugyanolyan szar alakok, mint Menjajev volt, minimum. Miért lehet minket fúróval, magukat meg nem? Aha, mert Európa, meg humanisták bazeg? Az egész humanizmusuk - fucking Godzilla kesztyűben. Tiszta bullshit a fakeofágoknak. Ugyanolyanok mint mi. Dehogy, rosszabbak. Mi legalább egyenesen megmondjuk. Nem kiabáljuk az egész világnak, hogy szeretjük a feketéket és a homókat.

Margarita kivárt pár másodpercet. Ezalatt az infobos elfordította a fejét, mintha nem lenne több ereje ránézni. Kiújult a dűlöngés a széken. A könnyek törölgetése a kabátujjal szintén.

Meggyőződve, hogy az infobos kibeszélte magát, felállt, helyesebben tulajdonképpen átugrott az asztalon, egy kézre támaszkodva, megemlítendő hogy nagyon ügyesen csinálta, elegánsan, mintha az iskolában vagy a seregben egy gyakorlaton, és mintha az utolsó tréning tegnap lett volna, nem hónapokkal korábban. Az infobos alig érkezett visszafordítani a fejét. Margarita lehajolt, óvatosan megfogta a torkát jobb kézzel, a ballal megfogta a szék karfáját, és megdöntötte, míg a szék támlája nem ütközött a sarokban álló iratszekrénynek, a fölösleges dossziékkal, amit az elődje hagyott rá.

Advertisement

- Aaaa- próbált megszólalni az infobos, a szeme elkerekedett a félelemtől.

- Kuss - Margarita már nem szorította a torkát, de térdét az ágyékába nyomta. - És többet ne szakíts félbe. Ok?

Amaz beleegyezően bugyborékolt.

- Bocsánatot kérek - Margarita egész közel hajolt az arcához- az észt állam nevében és a magam nevében, hogy Reznekében ugyanolyan szarháziak kérdeztek ki, mint te magad. A szarházi - nemzetközi jelenség. Elfogadva a bocsánatkérés?

Advertisement

- Elfogadva - köhögte az infobos.

- Azt mondtad, olyan vagyok, mint te. Akarod, hogy elmagyarázzam a különbséget? Kettőnk közt? Akarod, kérdezem?

- Akarom.

- Super. Akkor hallgasd. Gyűlölöm a ti kis infobos társaságotokat. Én kiadhatom az infót rólad a helyi zsaruknak, ahová elviszünk téged. Nem tudom, milyen népi bosszúállók önképző köre akar téged megfúrni. De gyanítom erősen, hogy valamelyik rendőrségi sysadmin nekik dolgozik. Ha értesítem a zsarukat, ki fog szivárogni. Az összes mozgásod. Meglelnek. És megfúrogatnak. És senki, senki a beteg anyádon kívül Tallinnban, senki sem fog sajnálni. Ne hunyd be a szemed! Kinyitni! Kinyitod a szemed és rám nézel!

Advertisement

Abbahagyta, nézett.

- De én - folytatta Margarita - ezt nem teszem meg. Nekem, veled ellentétben van meggyőződésem. Elvek, úgynevezettek. Ismerős fogalom? Én úgy gondolom, hogy ég az abszolút disznókat sem szabad nyomozás és ítélet nélkül megfúrni. Úgy gondolom, senkit sem szabad fúróval megölni. Én a kínzást és a halálbüntetést is ellenzem. És békét akarok az egész világon. Ezért ma este, ahelyett hogy hazamennék, téged foglak kimenteni innen. Készülj morálisan és fizikailag.

Margarita elengedte a torkát és elhúzta térdét az ágyékából. Kiegyenesedett.

- Kocsival megyunk - tette hozzá, elfordulva. - Messzire utazunk. Navigátor nélkül. És neked, te rohadt, még jogsid sincs.