Orosz nézőpontból az orosz-ukrán konfliktus.

Időről-időre lefordítok egy-egy érdekes szöveget, így most Babcsenko után Gluhovszkij került sorra. Valahogy olyan újságírók mindketten, hogy inkább talán írók.

Dmitrij Gluhovszkij jótollú sci-fi szerzőként ismert Magyarországon. A nemrég trilógiává bővült Metró sorozat írójaként.

A Metró 2033, majd a Metró 2034 és a hetekben megjelent Metró 2035 világsiker lett. Apokaliptikus, nyomasztó, sötét jövő, politikai disztópiákkal terhelten – ilyen világban játszódnak a regényei. Eddig két számítógépes játék készült a könyvek alapján, a Metro 2033 és a Metro: Last Light. Gluhovszkij eredeti ötlettel lett felkapott író: mivel egy kiadó sem kockáztatta meg első könyve kiadását, létrehozott egy portált a „világának”, és feltette szabadon olvashatóan a szövegeket. És azóta is az összes könyve elérhető így. A dolog működött, ma már más szerzők is, más országokból írnak a sorozatba, és könyv alakban is megjelentetik a jól sikerülteket.

Televíziós-rádiós újságíró volt, a Euronews-nak, a régi Russia Today-nek, a Deutsche Welle-nek és a Sky News-nak is dolgozott. Ma a Snob.ru-nak és a GQ-nak ír, ha épp nem könyvet.

Advertisement

Gluhovszkij egyértelműen nyugatosnak számít Oroszországban, ő nem a híres „86%” tagja, így talán érdemes megtudni, mit gondol a hazájáról és arról, mi történt Ukrajnával kapcsolatban.

Dmitrij Gluhovszkij

Mi nem Ők vagyunk

Moszkva 2015 nyarán: még mindenütt György-szalagok, még ha már hervadtak is, kevesebb az autó, az emberek arca borús, az üzletek polcai szegényesek, az utcai reklámok még nevetnek a szankciókon, a televízióban csak arról beszélnek, mennyire szegényesen él a káoszba fulladt Ukrajna – mintha saját élete az oroszoknak nem lenne. Politikus az országban csak egy van, és más, úgy tűnik, már nem is lesz.

Advertisement

Kijev ugyanezen a nyáron: a sétányokon egyenruhás frontharcosok sétálnak miniszoknyás lányokkal, óriásplakátok hirdetnek katonai-hazafias mozgalmakat, az üzletek teli Oroszországban betiltott élelmiszerrel, az utcákon és kávézókban mindenki oroszul beszél, a televíziókból két nyelven szólnak a hírek a harctérről, ahol ukrán katonák harcolnak orosz megszállókkal. Mindenki épp lehet politikus is, ha akar.

Két különböző ország. De van valami közös a határ két oldalán – ahol most kikérdezik az orosz utazókat, nem azért érkeztek-e Ukrajnába, hogy harcoljanak – a nemzeti érzés ébredése. A pólók és mobiltokok Putyin képével Moszkvában divatosak. Kék-sárga zászlók a házakon, üzleteken, autókon - Ukrajnában. Nálunk is, és náluk is végre büszkék az országukra. Először huszonvalahány éve.

Oroszország húsz évig, a függetlensége kimondása után (mitől lett független? A birodalmi elnyomástól?) próbált találni egy új nemzeti ideát, ideológiát, hinni végre magában. De azok az emberek, akik ezt létrehozták számunkra az elnöki adminisztrációban és a szakértői közösségben maguk hitetlenek voltak, cinikusak, el voltak foglalva a költségvetés magánosításával és a balkezi üzleteléssel, ezért a nemzeti ideák félhalottan születtek, mint a homunkulusz a kémcsőben.

Advertisement

A demokráciánk halva született, a modernizációnk halva született, az energetikai szuperállamiságunk meg mehet a levesbe. Semmit nem fogadott el a nép, és semmi nem működött a népnél, csak egy felhívás: „Gazdagodjatok!” Habár, a többség úgy döntött, hogy a meggazdagodás az a fogyasztói hitelek felvétele.

És amíg Oroszország megpróbálta kitalálni magát, valami újat találni, addig Ukrajna tulajdonképpen azon igyekezett, hogy „legyen”. Legyen valódi ország, egységes, a saját kelete és nyugata számára közös identitással, hogy higgyen magában, de náluk a hatalomba kizárólag gazdasági céllal érkeztek emberek. Mindenkit csak az üzlet érdekelt – kit a fehér, kit a szürke és kit a fekete business. A politika és a nemzetépítés csak járulékos értelemmel bírt abban a harcban, amit az üzleti klánok vívtak az üzemekért, nyersanyagokért és a gázvezetékekért – hogy nehogy a lakosság figyelme ezekre a fontos folyamatokra terelődjön. Az egyszerű ukránok meg, mint mi is, ezekben az években túlélni próbáltak, és pénzt keresni.

Nem volt, nem jelent meg - sem nálunk, sem náluk – olyan idea vagy hit, amit ez emberek elfogadtak volna, amiket zászlóra tűzhettek volna, amikkel az országot valahogy előre vinni lehetett volna. Ezért aztán csak úgy lógtunk az időtlenségben – ők is, mi is.

Advertisement

És az egyetlen, ami mint kiderült segít meghatározni magunkat – ez a gyűlölet egymás ellen. Megmagyarázható és egyszerre megmagyarázhatatlan.

Ha valakit valóban testvérnépnek lehetett nevezni a Szovjetunió idejében - és előtte is, a cári Oroszországban – azok épp az oroszok és ukránok voltak. Nem az észtekkel és nem az üzbégekkel voltunk mi – őszintén megvallva – régóta, igazán testvéri népek. Ami a való: minden orosz családban van ukrán rokon, és minden ukrán családnak van orosz rokonsága. Egymás oldalán harcoltunk évszázadokon át, a halottaink ugyanazon tömegsírokban keveredtek össze. A sorsunk úgy alakult, hogy összenőttünk, mint a sziámi ikrek, és hogy szét lehet e választani a két testet anélkül, hogy meghalnának – egyikük vagy mindkettő – nem tudhatjuk még.

Persze, voltak köztünk súrlódások – olyanok, amilyenek a közös konyhát használó lakótársak között az a sorban a tűzhely előtt, vagy mint testvérek között, akiknek a feleségei nem jönnek ki egymással. A csúfnevek – hoholok és mockalyok – nem most lettek kitalálva. És az előítéletek: mi gyenge akaratú és lusta piások vagyunk, ők meg: fösvény és ravasz piások, ezek ezer éve megvannak már. És mégis, valódi testvérek voltunk, ebből a mi közös társasházunkból, ami az egyötöde a szárazföldnek, hová is mehetnénk.

Advertisement

Csak egymást megcsalva, összeveszve, összeverekedve a testvéreinkkel, csak a másik ellen tudtuk végre felfogni, kik is vagyunk mi magunk.

Az egész új orosz-oroszországi patriotizmus-nacionalizmus a féltékenységre épül fel, arra, hogy Ukrajnát elveszi tőlünk a Nyugat. Arra az érzésre, hogy elárultak minket, a bosszúvágyra az ukránok ellen, akik a mi csúszós falú örök gödrünkből megpróbálnak kimászni az álom-Európához. A mi politikánk Ukrajnát illetően ez: „Ti hová? És mi? Há’ titeket átvernek ott! Pont ti kelletek a leginkább oda? Há’ senkik vagytok! A nevetek senki! Hát ott is ugyanolyan gödör van, csak még zoofilekkel is telve!” - és a refrén mindig ez: „Hová? És mi hogy legyünk?”.

Csak Ukrajnának köszönhetően, amely elmegy tőlünk Európához meg Amerikához, értettük meg immár, hogy mi magunk a világért sem akarunk, és nem megyünk oda. Csak Ukrajnának köszönhetően értettük meg, hogy a rend nekünk fontosabb a szabadságnál. Hogy a Nagy Honvédő Háború soha nem ért véget, és nem is fog véget érni, és mi mindig az előörsben fogunk harcolni hősiesen, hogy hajlandóak vagyunk a háborús idők törvénye szerint élni: jegyre kapni a szerény élelmet, vadászni a nép ellenségeire, besúgni a szomszédot és dicsőíteni a Vezért. Megértettük, hogy semmilyen új Oroszország nem kell nekünk, és soha nem is kellett. Nekünk csak az az Oroszország kell, ami korábban volt: birodalmi, ilyen vagy olyan szósszal leöntve, és nem kell semmit itten kitalálni mást. Nincs más jövőnk, csak a múlt.

Advertisement

És a független Ukrajna csak nekünk köszönhetően, a mi általunk kezdett háborúnak köszönhetően értette meg, mit is jelent a függetlensége valójában, és miért kell azt félteni. És azért, mert mi megpróbáltuk az Ukrán Keletet is elvenni a Krím után, és mert a mi televíziónk és a hazugság- és gyűlöletgyáraink az interneten arra tettek fel mindent, hogy a Keletet és a Nyugatot egymásnak ugrasszák, az ukránok végül – az oroszok ellen, és csakazértis –egy népnek érezték végre magukat, függetlenül a nemzetiségüktől.

Minden korábbi próbálkozásuk – az ország egészét átállítani az ukrán nyelvre, a visivankák, Sevcsenko és egyebek – nem tudták elhitetni az ukránokkal, hogy az ő Ukrajnájuk valódi és teljes ország. És lám, mi segítettünk nekik ezt érezni és ebben hinni.

Mindez ott van a történelemkönyvekben, a pszichológusok és politológusok tömegei írták meg: a külső ellenség segít egy népnek helyt állni zűrös időkben, elfelejteni a nehézségeket és az élet kényelmetlenségeit. Semmi újdonság nincs ebben.

Advertisement

A sajnálatos az, hogy épp mi lettünk ez az ellenség egymás számára. Fájó, hogy valódi országok így lettünk, szétválva különböző irányokba: ők – a ködös jövőbe, és mi – a mocsaras múltba. Hogy nem mehetünk együtt többé, egymás mellett. És hogy magunkról csak annyit tudunk: mi – nem ők vagyunk.

Eredeti: