Folytassuk hát ott, ahol abbahagytam a napokban, igaz, még helyben akartam megírni.

Ha úgy sikerül, szerettem volna trilógia-poszttá szélesíteni kisded beszámolómat, de úgy alakult, hogy immár itthonról folytatom. Folyton közbejött valami andalognivaló a tengerparti boulevardon, vagy fürödnivaló, kirándulnivaló, vagy épp borozgatás egy hipszter borpincében.

Szóval Grúzia hosszú és vérzivataros történetében addig jutottam, hogy megjöttek a moszkvai elvtársak, és berendezkedtek itt is, rövid függetlenséget és brit megszállást követően. Leszámoltak jó szokásuk szerint az ellenségeikkel, de aztán a NEP idején már úgy-ahogy megint elketyegett az élet, volt gránátalma, füge, mandarin és birka, kereskedni is újra lehetett, a török határon csempészgetni, az élelmes grúzok feltalálták magukat abban a rezsimben is.

A harmincas években ennek vége lett, tömeges tisztogatások, láger és kivégzések, kitelepítések jöttek. Ha azt hinnétek, hogy az, hogy Dzsugasvili vagy Berija ezek közül a hegyek közül származott számított valamit, hát tévedtek. Az internacionalizmus olyan dolog, hogy a rokonok, a törzs tagjai is szívnak, sőt, példát statuálandó néha jobban, mint mások.

Advertisement

A második világháború hatalmas veszteségeket szedett közöttük is. Hogy miért épp grúzok vívták a háború utolsó csatáját, és miért épp Frízföldön, kattintsatok csak ide.

A hruscsovi, majd főleg a brezsnyevi érában szovjet tagköztársaságként gazdag vidéknek számított az ország, hordták a moszkvai és más nagyvárosi piacokra a déligyümölcsöt, taxiztak sokan – Munkácson „nekem” is volt egy gruzin taxisom, híresek voltak arról, hogy bármit megoldanak. Ez most sincs másképp, Batumiban sem.

Szerették a Volgákat, aki menőbb volt, sok csúszópénzért leírt Csajkát igyekezett szerezni, a kikötőkben és a török határon folyt a csempészvilág. Felülreprezentáltak voltak a szovjet bűnözőhierarchia csúcsán álló „vori v zakonye” között is.

Advertisement

A Szovjetunió széthullása előtt már komolyabban elkezdődtek a gondok. Dél-Oszétiában, Abháziában szeparatista mozgalmak indultak, a helyi elit inkább szovjet autonóm köztársaságként élt volna tovább, míg Tbilisziben nacionalista-demokrata hatalom alakult.

Szerencsétlen sorsú Gamszahurdia elnök (elkergetése után golyóval a fejében találtak rá, máig nem világos, öngyilkosság volt-e) idején levált a fenti két autonómia Grúziáról, komolyabb orosz segítséggel. Abháziában azok a csecsen hadurak harcoltak az abházok oldalán központi csapatokkal vállvetve, akikkel később az orosz hadsereg Groznij ostrománál találja magát szemben.

Grúzia gazdasága akkorát bukik, mint a srácok a szikláról Sarpiban a tengerbe, az ex-szovjet köztársaságok közül konkrétan a legnagyobb mélyrepülést ők mutatják be. Egyrészt szétesik az eleve sem valami hatékony tervutasításos rendszer, felbomlanak a kapcsolatok a többi köztársasággal, másrészt a háborúk, és az azok miatt elmenekülő grúz menekültek viselik meg a költségvetést.

Abháziában például 52% volt a grúzok aránya az utolsó szovjet népszámlálási adatok alapján, akik földönfutókká váltak. Dél-Oszétiából is százezerszám menekülnek az emberek, a grúzok Tbiliszi felé, az oszétok Észak-Oszétiába. A Pankiszi-szorosban közben csecsen hadurak uralkodtak, szóval az állam annyira nem működött akkoriban.

Gamszahurdiát megpuccsolják, Tbiliszi háborús övezet lesz. Ma Batumi egyik főutcája, a korábbi Lenin út az ő nevét viseli, ezen az úton van a városháza, a titkosszolgálat és a grúz Alkotmánybíróság.

Merthogy az utóbbi időben földrajzilag is decentralizálták az állami hivatalokat, így a kormány Tbilisziben, a Parlament Kutaisziben az Alkotmánybíróság pedig Batumiban székel.

Advertisement

És jön haza Moszkvából Sevarnadze, akinek a státusza előbb kissé zavaros, majd megnyeri az elnökválasztást. Sevarnadze korábbi szövetségi külügyminiszternél Moszkva-barátabbat igazán nem kívánhatott volna még az épp Pétervárott polgármesteri táskahordozóként dolgozó ex-KGB-s őrnagy sem, aki most a Kreml lakója, (ex KGB-s márpedig nincs per def.) az abház és dél-oszét probléma azonban az ő regnálása alatt sem oldódik meg, sőt csatlakozik hozzájuk Abasidze helyi erős ember vezetésével Adzsária is. Itt kiépíti a kis helyi klán-diktatúráját, és éli világát fütyölve Tbiliszire. Adzsária 2004-ig amolyan kis karibi banánköztársaság a Fekete-tenger partján. Pálmák, magnóliák, meleg, bádogtetős nyomornegyedek, fegyveres bandák, csempészvilág és mindezt Abasidze magánmílíciája uralja.

2003-ban aztán a Rózsák Forradalma nyugdíjba küldi Sevarnadzét, és 2004-ben Szaakasvilit megválasztják elnöknek. A programja alapja a korrupcióellenes harcon, piacgazdasági reformokon, a nyugat felé forduláson és az oligarcha-ellenességen kívül arra épült, hogy visszaállítja a territoriális szuverenitását az államnak.

Advertisement

Batumiban az év májusában tömegtüntetések kezdődtek a helyi hadúr és fia, a polgármester ellen, Tbiliszi csapatokat küldött az adminisztratív határra, két kommandós egységet is beküldött a Batumi körüli hegyekbe helikopterrel. Majd átállt a helyi belügy- és hadügyminisztérium, végül Abasidze és pereputtya Ivanov orosz főtárgyalóval és annak gépével Moszkvába menekült. Így rövid közvetlen elnöki igazgatás után új választásokat tartottak a helyi parlamentben, és az autonómia azóta nem teljesen független entitásként viselkedik. A Batumiban addig létező orosz katonai bázist végül Moszkva 2007-ben üríti ki.

Így utólag látszik, hogy Adzsáriának nagy mázlija volt, hogy Abháziával vagy Dél-Oszétiával ellentétben nem határos az Oroszországi Föderációval, így 10 év alatt a szubtrópusi nyomortelepből “Las Vegasidze” lehetett. A két másik “nemegészenállam” szürke zóna lett, málló vakolatú és fákkal benőtt szovjet építményekkel, közlekedés és nemzetközi kereskedelem nélkül (gyakorlatilag egyetlen exportképes “terméküket” a fegyveresek jelentik, a Donbasszban) orosz segélyért kunyorogva. És Batumi így a polgárháborút-háborút is megúszta.

Tényleg hihetetlen a város és környéke. Mintha egy párhuzamos valóságban egyesült volna a szovjet utópia a rendezett, tiszta, csillivilli üdülővárosról (Gazda Albert barátom írt valami ilyesmit Minszkről) az amerikai álommal a felhőkarcolókkal, fényreklámokkal, kaszinókkal, éttermekkel, jó utakkal és jó kocsikkal.

Közbevetőleg: egy hét alatt három vagy négy szovjet autót láttam, amiből kettő a kerekded, régi Volga volt, veteránként felújítva. Maserati Ghiblit bezzeg láttam, igaz, azeri rendszámmal, meg pimpelt Mustangot ibrili, iraki rendszámmal!

A rendőri jelenlét látható, mind a világoskékben járó önkormányzati zsaruk részéről, mind a központi cop-ok, akiknek az egyenruha- és az autódesignja amerikai mintájú. Kevesebb a zsaru, mint Kijevben, pláne Moszkvában, de Rómában is többször látni őket. Amint egy kereszteződésben rossz helyre állt meg egy autó, ott termettek intézkedni, pedig a sebességhatárra, sávhasználatra vagy akár az indexhasználatra láthatóan fittyet hánynak. Fiatalok, nem a tipikus pohos k. európai rendőrök. Azért foglalkozok velük ennyit, mert nagyon büszkék ám a grúzok az új típusú rendőrségükre (járőrszolgálat), amely nem szed kenőpénzt! és úgymond polgárbarát. 2004-ben úgy kezdték a reformját a belügynek, hogy harmincezer közlekedésit kirúgtak, és a helyét is felszántották az intézménynek, majd sorban a többi igazgatóságnál is hasonló történt.

Advertisement

Szaakasvilinek Adzsáriát sikerült puskalövés nélkül reintegrálnia, a többi szakadárral már nem volt ilyen szerencséje. Tudom, hogy a magyar közbeszédben is az orosz traktátus érvényesül a 2008-as háború kapcsán, de aki kicsit is kíváncsi rá, fehér és fekete-e a történet, nézzen utána, mikor ürítették ki Chinvalit, miért üldözték el az addigi grúz enklávék lakosságát, honnan tudta az oszét elnök, hogy két nap múlva támadnak majd a kormánycsapatok, mikor mondta, hogy “Goriig fogunk nyomulni” és ki lőtte Gradokkal a várost, mikor grúz tankok voltak bent. Az EBESZ dodonai jelentésében a háború idején a kedvencem az „abház légierő bombázta Potit” kitétel. Hogy senki nem kérdezett rá írás közben, hogy ugyan hány vadászbombázója van a nem létező abház légierőnek? Mindenesetre így nem kellett két szárnyon zajló orosz támadásnak minősíteni az eseményeket, valahogyan beleszuszakolódott a grúz-oszét-abház konfliktus sémájába, de kilóg az orosz katonacsizma.

Nos vissza Adzsáriához. Nem tudom, ilyen-e egész Grúzia. Csak Kutaisziből Batumi felé lestem a mikrobuszból, meg a város közvetlen környezetében jártam.

Le a török határig, ahol a lépten-nyomon szembetűnő építészeti ufók egyike, a grúz határátkelő épülete fehéredik a tengerparton. No meg a legtisztább strand Batumi környékén is ott van, mármint a határnál és nem semmi élmény napozni a kavicsos strandon, balra nézve a török oldalon a mecsetet, hátad mögött grúz templom a szokásos 13. századi stílusban, és belegondolsz, hogy ez a legkeletibb pontja a Fekete-tengernek.

Lifehack tanács: a grúz roaming kutya drága, valami 1200 HUF/perc haza a hívásdíj. A 15 km-es taxiúttal együtt is megéri Sarpiba lemenni, és török hálózatra csatlakozni, ha hosszabb hívásra van szükség, és lehet strandolni, a határ melletti igazi keleti bazárban teázni egyet és olyan hacsapurit enni forrón, amit bajszos nénik sütnek helyben, és a húsz ujjatokat megnyaljátok utána. Vagy visztek magatokkal unlock okostelefont, és a már a reptéren kézbe nyomott ingyen grúz SIM-et használjátok.

Szóval nem tudom, az ország többi része is ilyen-e, valószínűleg nem, hisz ez az üdülő- és party-főváros, de hihetetlen, ami tíz év alatt ott változott. Régi véleményem, hogy az ex-szovjet térség időben mozaikosra törött, és más-más időben léteznek részei, néha egy országon belül is. Tiraszpol így él a hruscsovi érában, Türkmenisztán vagy Csecsnya a középkorban, Tallin és a moszkvai belváros kicsit a jövőben, és sorolhatnám még.

Batumi a maga sétányaival, tavaival, parkjaival, 4G hálózatával, a Műszaki Egyetem felhőkarcolójával, amin fenn egy mini óriáskerék van és óriás led-táblákon fut a műsor, zenére táncoló szökőkútjaival, török negyedbeli hipszter-kávézóival és borozóival, a reneszánsz Itáliát idéző Piazzával és a szubtrópusi botanikus kertjével, ahol wifi pontok vannak a fák között a maga picit keleties módján a jövőben él.

A szökőkutaknál a fura formájú nagyon modern házasságkötő teremnél népviseletbe öltözött ifjú pár várja az anyakönyvvezetőt, a sétányon este grúz kardtáncot táncolnak fiatalok, a nyári színházban népi tánccsoport lép fel - azért a múlt is itt van. Tamaráról és Építő Dávid királyról annyi minden van elnevezve, hogy ihaj. A templomok, ha újak is, akkor is Dávid király korát idézik.

A város zajos, mindenhol hatalmas épületek épülnek folyton, nemcsak a mai belvárosban, hanem a déli részen is felhőkarcoló csoportok nőnek ki a földből. A ma 7 kilométeres tengerparti bicajutas sétányt (közösségi bicikli rendszer működik, meg bérelhető elektromos háromkerekű izék, stb.) folyamatosan hosszabbítják dél felé, a terv az, hogy leérjen a török határig. Sarpinál is látszanak a munkálatok, az talán csak az én kajánságom, hogy a hegy alatt futó szűk út mellett felhalmozott hullámtörők láttán az jutott eszembe, hogy épp ilyen betoncsúfságokat használnak harckocsiakadályként is. Hiába, a török szomszédság történelmi tapasztalatai :)

Lényeg ami a lényeg, engem megvett Grúzia, és eddigi poszt-szovjet kedvencemet, Odesszát második helyre utasította Batumi a saját különbejáratú dobogómon.

Advertisement

Mivel Szaakasvili – a második elnöki periódusa után a pártja választásokat vesztett, és az új hatalom rá is szállt rendesen- most épp a szembe-tengerparton Odesszában a Megyei Adminisztáció feje (a könnyebbség kedvéért kormányzónak hívom én is néha, de az félreértésekre ad okot), és azzal indított, hogy új Batumit akar a városból csinálni, ez még változhat. Már ha sikerül neki másodszor is. Vicces, hogy a Grúziából elüldözött „kriminális autoritások”- magyarul bandavezérek egy része épp Odesszában telepedett le, Mikheil most onnan is megpróbálja kiseprűzni őket. Uralma alatt a lakosság majd 10%-a ellen indult büntetőeljárás, és jelentős részük végrehajtandó szabadságvesztéssel végződött. A korábbi viszonyok ismeretében ez mondjuk nem csoda.

Az idillbe a hírek azért beszűrődnek. A Georgia Times, vagy a lépten-nyomon wifire kapcsolódó kütyü szállította a híreket. A dél-oszétiai demarkációs vonalon pár száz méterrel előbbre tolták az oroszok az állásaikat, válaszul Tbilisziben (és paralell Kijevben, szimpátiából) tüntetés volt a „kúszó annexió” ellen.

Szaakasvili után, aki kivívta Putyin személyes gyűlöletét (apropos, most hívta el magához Odesszába egyik helyettesének Jegor Gajdar korábbi orosz miniszterelnök lányát, sokak szerint ez plusz egy sértés a Kremlnek) hiába került az elnöki székbe Moszkvával szemben „megértőbb” államfő, a konfliktus logikája megmaradt.

Advertisement

Egy grúz önkéntes egység harcol a kormánycsapatok oldalán a Donbasszban, amelynek elesett egy katonája.

A batumi kikötőben kercsi regisztrációjú, ukrán zászló alatt hajózó kirándulóhajó horgonyoz, a sétányon az utcai művész, aki karikatúrát rajzolt rólam elmondta, hogy harkovi.

És hogy húsz évig a nyarakat Jaltában töltötte, de már oda nem megy, így áttelepedett Batumiba.

A Trip Advisor szerint a város legjobb étterme, a Heart of Batumi tulajdonosa Szumiból jött, ukrán ő is. Saját készítésű visivankában.

Sok, nagyon sok az ukrán turista. Meg az orosz. Úgymond nyugatiak közül legfőképp lengyelekkel lehet találkozni, gondolom ebben a fapados Katowice-Kutaiszi járatnak van némi szerepe. És törökök, örmények, azeriak – remélem, a szállodák tisztában vannak a közös folyosó veszélyeivel, mert a végén még Grúziával is megszakítja a diplomáciai kapcsolatot Jereván. Meg perzsák, sok kifestett, kendő nélküli iráni lány, egy „liberális ordnungból”. Mivel szerencsejáték, alkohol és minden más szempontból a széles környék legliberálisabb helye, nem is csodálom.

Hosszan-hosszan sorolhatnám még, mennyire tetszett, amit láttam, ettem, ittam, tapasztaltam, de már így is talán a leghosszabb posztomnál tartok, lassan befejezem. Mindenesetre már utolsó nap azon gondolkoztam, mikor kellene visszautazni, megnézni a szvan tornyokat, a tbiliszi óvárost, Gorit és Kazbekit, kolostorokat és várakat. Feleségem és útitársam is ír az élményeiről, és külön posztban a gasztro-témát is kibontotta, részemről elmondanám, hogy utoljára akkor voltam éhes, mikor a hajnali géppel megérkeztünk, és rájöttünk, hogy nem egy korán kelő népség az adzsáriai. Azóta nem.

Még valami: ha véletlenül megdicséritek egy étterem török kávéját, van rá esély, hogy a tulaj ajándékoz egy fél kilót, mert „a bolti az nem jó, ezt egy barátom pörköli, őröli, és ez házi”, vagy épp társaságával lakomázik (tamadával, ahogy kell), és kiküldet a teraszra nektek egy pohár bort hacsapurival, majd egy másodikat, majd harmadikat (az Úr szereti a háromságot) füstölt nyelvvel és fekete olajbogyóval, majd még fizetni sem engedi a többit, amit rendeltél.

Szakartvelo jó hely, nézzétek meg!

Kis multimédiás ajánló, jópár részét Batumiban forgatták:

A képek jelentős részéért Szaffi17-et illeti a köszönet