Nagyon-nagyon szubjektív Lenin poszt a szülinapra.

Ma van Vlagyimir Iljics Uljanov szülinapja. Ha élne – de hisz él: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog! – 145 éves lenne.

Advertisement

Születésgeográfiai okokból egész életemet végigkísérte, ha nem is a szelleme, de valamilyen formában szimbolikus jelenléte a szimbirszki gazembernek. Az óvodában még megúsztam, vagy legalábbis nem emlékszem rá, hogy nagyon sztárolták volna. Egy Ungvár melletti színmagyar faluban miért is tették volna az óvónők. (Viszont bizonyíték van rá, hogy már a közelembe került a zászló a képével.)

Alsó tagozatos iskolásként viszont már belépett a szovjet kisember életébe a Vezér. A suli lépcsőfordulójában mellszobor, az osztálytermekben képei, a folyosókon lózungok, nagy és okos mondásaival. A kisváros parkjában a Vérke partján októbrista avatás, naná hogy április 22-én. A kötelező jelvényen Lenin fürtös kisgyerekként.

Egyszer csúnyán kikaptam a suliban, mert lerajzoltam a fejét. Amúgy is mindenütt ott volt, a két másik, szakállas figurával, hát jóhogy. Mert nem lett tökéletes (9 évesen), balhé lett. Kiderült, hogy nem szabad csak úgy lerajzolni. (Amúgy barokk stílusú angyalkákat sem volt szabad, a fütyijük miatt, akkor is behívták anyámat.)

Advertisement

Sok év telt el, mikor egy estén, az Uzsoki-hágó közelében, borjúsütés után megtudtam, hogy már születésemkor is volt közöm hozzá. Apám szülővárosabeli barátja elmondta, hogy egyszer atyám írt egy Lenin-verset, ami meg is jelent. Huszonéves, forrófejű és részeg voltam, jól fel is háborodtam. Mire az atyai barát lehűtött: „Neked kellett babakocsit venni a versért kapott pénzből.” Touché. Azóta sem kerestem meg a Kárpáti igaz Szó archívumában a verset. Talán majd most.

Aztán pionír lett az emberkéből, a jelvény helyett vörös nyakkendő lett, ünnepeken szavalta a verseket a nagy vezérről, és a bölcsről. Bárhová utazott az ember, mindig ott állt valamelyik szocreál szobra minden város főterén. 13 éves lehettem, és csapatostul kirándulást szervezett a kolhoz Kijevbe. Beszabadultam a Druzsba (Barátság) könyvesboltba, ahol a baráti szoc. országok kiadványait árulták. Bolgár, német, cseh, spanyol, viet nyelvű könyvek, és persze magyar. Hosszú-hosszú polcok csak Leninről szóló könyvekkel. Madáratlaszt vettem, jó drágán, volt vagy 25 rubel, alig maradt zsebpénzem.

Nyolcadikos voltam, mikor a faluban, ahol akkor éltem, komoly gond lett a helyi Komszomol szervezet vezetésével. Nem volt az nagy, volt vagy tíz-tizenkét tagú, de az addigi titkár, aki a suli ifivezetője is volt (vozsáta) férjhez ment máshová. Kitalálta a párttitkár, hogy korengedményesként felvesznek a Komszomolba évekkel a hivatalos belépési küszöb alatt, és majd én leszek a titkár. Pár hónapig voltam is, amíg középsuliba már a városba mentem. Fel kellett készülni a felvételire Lenin írásaiból, oroszul. Naná, majd magyarul. Hetente bejárni a járási Komszomolhoz fejtágítókra meg plénumokra, nagyon vidám dolog volt. Ott volt aztán csak arckép meg szobor, meg zászló meg minden más a kopasz fejével. A komszomolbeli pályafutásom csúf véget ért, két év múlva kizártak. De addigra már ki nem fütyölt rá.

No de addig még tudományos marxizmus-leninizmus órák, sorakozók az iskola Lenin szobra körül.

Még nem nyíltak meg az archívumok, még nem beszélt senki a kronstadti felkelésről vagy a tambovi mészárlásról, a kivégzési parancsokról, de tizenévesen az ember ha „olyan” családba született, tudta, hogy ő sem kóser, nemcsak Sztálin.

Ott voltam Munkácson, mikor eltűnt a szobra végül 1991-ben. Nem ledőlt, hoztak egy darut, a nyakába hurkolták akkurátusan a drótkötelet (hóhércsomó!) és leemelték. Örültem. Ma Cirill és Metód szobra van ott, pár méterre meg Munkácsy Mihályé. Kárpátalján tán csak Csapon maradt meg sokáig a szobra.

Advertisement

Kétszer is álltam a Vörös téren Moszkvában, azon filózva, hogy bemenjek-e a Mauzóleumba, a totemmé vált holttestét megnézni, de végül vagy a GUM vagy egy templom mellett döntöttem.

Láttam szobrát Tiraszpolban, ahol valahogy nem volt tájidegen. A parlament épülete előtt hirdeti azt, ami körülveszi ott, maga a tartomány is egy emlékmű, egy skanzen. Pár éve Jaltában járva volt fura érzésem.

A kikötőnél állt a szobra Uljanovnak, nem messze onnan kvaszt csapoltak, kivinges és fehér nyári simléderes sapkás öregemberek zenéltek és idősebb párok táncoltak a korzón, mintha a munkásosztály ’75-ben üdülne. A McDonalds lógott csak ki a képből, rögtön a szobor mellett. Ma már nincs Meki ott. Szobor van.

A leninopad még zajlik.