A kelet-európai politikai térkép de facto változásai ez évben valahogy időszerű témává teszik egy meglehetősen sorsverte tartomány hányattatásait.

A Kalinyingrádi megyéről van szó, korábbi nevén Königsberg és környékéről, a tulajdonképpeni Kelet-Poroszország északi feléről.

Advertisement

Amikor 1945-ben a győztes koalíció tagjai rajzolgatták épp az új Európa térképeit, Sztálin elvtárs bejelentette, hogy a Szovjetunió hatalmas veszteségei kompenzálásaként sok egyéb terület mellett igényt tart egy nagy balti kikötőre is, konkrétan Königsbergre és környezetére. A nyugati szövetségeseket kevésbé izgatta ez a német terület, hát istenuccse, a SzU-é lett. A déli részt meg megkapta Lengyelország.

Ekkor az immár friss szovjet terület jogi státusa lett a következő kérdés, mármint a kommunista államon belül melyik szövetségi köztársaság része legyen. Ez akkor persze szimpla adminisztratív kérdés volt, de ugye mára ez okozott már épp elég galibát arrafelé. Logikus döntésnek tűnt a Litván SzSzK-hoz csatolni, úgyis azzal határos, és hát a litvánok a mai napig fájlalják, hogy oly kicsiny tengerpartjuk van, ez akkor sem volt másképp. Ráadásul nemcsak a part, de a németek által kiépített kikötők is benne voltak az "ajándékban". Tegyük hozzá, a korábbi német Memel-vidéket azért hozzájuk csatolták, mivel az 1939-ig különleges státusú litván terület volt. Ekkor némileg meglepő módon Antanas Sniečkus, a litván főtitkár elhárította az ajánlatot, mondván, nincs elég erőnk és gazdasági eszközünk az újjáépítéshez, nem bírunk mi ezzel a Königsberggel.

Antanas Sniečkus érdekes egy figura volt, 1920-től párttag, a II. világháború előtt többször börtönbe került hazájában, majd 1941-től a litván partizánmozgalom stábját vezette (Lietuvos partizaninio judėjimo štabas), 1940-től haláláig - 1974-ig - pedig az első titkára (gyakorlatilag élet-halál ura) a litván bolsevik pártnak. Kétszer vezényelt le tömeges repressziókat (1940 és 1945-1952), saját bátyját is Szibériába küldte, ahol az meghalt. A régi, illegalitásbeli elvtársait viszont meg tudta védeni a moszkvai központ tisztogatási dühétől, így Litvánia lett az egyetlen tagköztársaság, ahol nem száműztek vagy végeztek ki egy háború előtti illegális kommunistát sem. Amint Sztálin meghalt, Sniečkus "nemzeti" kommunista irányra váltott, nemzeti káderekkel töltve fel a helyi pártot, elszabotálva sokszor moszkvai rendelkezéseket, privilégiumokat kicsikarva kicsiny hazájának.

Advertisement

Nos, Litvánia nem kapkodott az új terület után, bejelentkezett hát a szovjet Belorusz vezetése. Ahhoz, hogy odacsatolják, persze kicsit át kellett volna szabni a litván-belarusz elvi határt, bizonyos járásokat Fehéroroszországhoz csatolva, és másokat pedig Belarusztól Litvániához, cserébe. Sztálin viszont nem látta jó ötletnek, hogy attól a Litván SzSzK-tól, ahol még zajlott a fegyveres partizánharc az "Erdei Testvéreknek" hívott antikommunista felkelők által, elcsatolgasson litvánok lakta részeket. Nem tűnt volna nagyon hasznosnak a litvánok megbékítése szempontjából

Így lett jobb híján Königsberg és vidéke az Orosz Szovjet Föderatív Köztársaság egyik megyéje. Az orosz enklávé, amit amúgy is egy szovjet köztársaság és egy baráti szocialista állam vett körbe, úgy tűnik, okozhatott gondokat, mert Hruscsov 1963-ban újra felveti a Litvániához csatolásának ötletét, de a vén róka Sniečkus újra elhárítja a fejedelmi ajándékot. Utoljára 1987-ben veti fel Moszkva, hogy átírnák az ingatlant a Litván SzSzK-ra, de ekkor már Vilniuszban a valódi függetlenség volt a cél, és nem is a távoli jövőben, így rövid úton elhessegették az ajánlattal Gorbacsovékat.

Miért nem fogadta el a Litván SzSzK ezt a hatalmas ajándékot? Hisz gazdaságilag fejlett régió, épp tengerpart, amiből nincs elég, egyáltalán - terület! Szürreálisnak hat, hogy egy szovjet tagköztársaság nem akar növekedni területben, gazdasági potenciában - a Moldáv SzSzK, az Ukrán SzSzK vagy épp az Orosz SzSzFK korántsem volt ilyen szégyenlős. A hivatalos indok, miszerint nincs elég tartaléka és ereje a kis Litvániának az újjáépítéshez - nem oly meggyőző. Megkaphatta volna a segítséget a központtól, az egész SZU forrásaiból telhetett volna ám. A válasz ott van Sniečkus életrajzában. Miszerint amikor Sztálin halála után nem fenyegetett azonnali agyonlövéssel az ilyesmi, elkezdett kvázi-önálló, nemzeti jellegű politikát folytatni. Litvániának abból a szempontból szerencséje volt - ellentétben a másik két balti állammal - hogy volt saját "nemzeti" kommunista pártja. Sokkal erősebb volt az anti-bolsevik mozgalom is (a már említett Erdei Testvérek) mint mondjuk a szomszédos Lettországban. Volt történelmi előzménye az állami létnek (Litván Nagyfejedelemség, majd a Lengyel-Litván Unió egyik államalkotó része), volt polgárság, korábban volt arisztokrácia, és volt korábban is bolsevik mozgalom. Észtország vagy Lettország városi polgársága és arisztokráciája a szovjet megszállás előtt balti németekből állt javarészt, akiket rövid úton eltüntetett a sztálini terror.

A litván kommunista elit gyorsan felmérte, hogy az ugyan nagyon hasznos, ha kikötőket, városokat, területet szereznek, de annak ára van. A megölt-elüldözött- áttelepített kelet-poroszországi németek helyére ukránok, beloruszok és elsősorban oroszok érkeztek, így a terület "lenyelése" azt is jelentette volna, hogy a szinte mononacionális szovjet köztársaságból minimum binacionális, orosz-litván pszeudo-állam lett volna.

Így járt a másik két balti köztársaság, amelyek helyi vezetése mindenben kiszolgálta Moszkva ötleteit (járások elcsatolása Lettországtól és Észtországtól pl.), különösen a nehézipari óriásprojektekre vonatkozóan. Azokhoz meg munkáskéz kellett, aminek tulajdonosai Oroszországból jöttek, és letelepedtek, annak összes következményével együtt.

Sniečkus életében minden ilyen ajánlatot elutasított, és halála után is csak egy atomerőmű épült nagy szövetségi projektként Litvániában, Visaginas-ban, aminek a neve 1992-ig Sniečkus volt épp. Ez volt az egyetlen eset, mikor Vilniusznak nem sikerült elutasítania egy etnikai változással járó kérést a Kremlből. Königsberg annektálása együtt járt volna a russzifikációval, amit a litván nomenklatúra sikeresen szabotált.

Advertisement

Ma, több mint 20 évvel az újból elnyert függetlenség megszerzése után már látszik, mit került el Litvánia. Észtországban és Lettországban a függetlenség kezdetétől komoly konfliktus alakult ki az orosz (ajkú) népességgel. Ráadásul en masse ez a lakosság etnikailag ugyan orosz (ukrán stb.), de politikailag homo sovieticus volt. És épp ezen konfliktus határozza meg a két ország belpolitikáját, részben a mai napig.

Az északabbi két balti állam az állampolgársági törvénnyel próbálta kezelni a problémát. Sokszor éri a vád Rigát és Tallinn-t, hogy etnikai alapon dől el az állampolgárság, s ezzel együtt a szavazati jog kérdése, de ez nem így van. Mindenki, aki 1940 előtt (vagy az őse) állampolgár volt, kérdés nélkül megkapja azt. Akár a határokon túl is, mégha orosz is lett légyen az igénylő. Az 1945 után betelepültek - s azok utódai kapják meg nehezebben az állampolgárságot.

A gyakorlat azt mutatja, hogy annyira nem hatékony ez a gát, és hát nem a best practice éppen demokratikus államként, de ez az az intézmény, amely segített Észtországnak és Lettországnak az első időkben fontos döntések meghozatalában. (Képzeljük el az EU csatlakozás levezénylését egy orosz etnikai alapon álló párttal a kormányon.)

Advertisement

Ha Litvánia elfogadja a kalinyingrádi ajánlatot, ugyanezekkel a gondokkal találta volna magát szembe, sőt. Az állampolgárság kérdésében Észtország és Lettország elfogadhatta azt a szigorú álláspontot, amit, hisz nem nőttek ezek a köztársaságok a szovjet időben, csak területileg csökkentek (arra meg ott a megoldás, hogy azok is kapnak pár tízezren állampolgárságot, akik az 1940-es határon túl élnek ma).

Ellentétben Litvániával, amelyik a Vilniusi vajdaságot a fővárossal együtt Sztálintól kapta meg Lengyelország náci-bolsevik feldarabolása után. Hontalanná tenni a Vilniusz környéki lengyeleket no meg a többségi litvánokat nem tűnik nagy ötletnek.

Az 1923-tól különleges státusú Memel-vidék vagy litvánul Klaipėdos kraštas (1939-ben újra németté lesz) lakói is felvetettek volna gondokat. Ennek fényében Litvánia a 90'-es években binacionális állammá lehetett volna, annak minden politikai vonzatával, és talán a mai lukasenkói Belaruszra hasonlíthatott volna a sorsa.

Advertisement

Mindez nem történt meg, köszönhetően az amúgy nem annyira szimpatikus litván kommunista elit ellenállásának minden olyan próbálkozással szemben, ami az etnikai arányok mesterséges megbontására irányultak, köszönhetően annak az önmérsékletnek, amellyel vissza tudták utasítani az ebül szerzett területek feletti viszonylagos rendelkezési jogot. Így ma Litvánia lakosságának több mint 84%-a litván, és még a lengyelek is többen vannak, mint az oroszok. Így mindenki megkaphatta az állampolgárságot a függetlenedéskor, az orosz kisebbség a felmérések szerint jóval komfortosabban érzi magát, mint a másik két balti országban. A litvánok pedig, a litvánok élnek a maguk kis nemzetállamában, nem kell asszimilációtól és "orosz baráti segítségtől" tartaniuk.

Mi a tanulság? Talán az, hogy vannak néha olyan helyzetek, ahol a "patrióta" (oké, bolsevikok esetében vicces terminológia) döntés nem új területek megszerzése bármi áron.