Hetven éve vált a német Königsberg a legnyugatabbi orosz megye székhelyévé.

A városnak nem csak a neve változott Kalinyingrádra, orosz várossá vált.

Königsberg és környékének sorsa tragikusan alakult. Ez volt az ár (egy része), amit Németország a keleti hadjáratért fizetett. És pár évtized alatt totálisan megváltozott: lakossága kicserélődött, a településeken alig látszik, hogy valaha porosz városkák voltak. Az elcsatolás elsődleges célja teljesen racionális volt.

Advertisement

Az első említés arról, hogy ezt a német régiót annektálni kívánja a Szovjetunió, még 1941-ből származik. Decemberben Moszkvában Sir Anthony Edennek veti fel a szovjet fél, hogy háborús kompenzációként 20 évre a Szovjetunió és Lengyelország között osszák fel Kelet-Poroszországot. A következő alkalom Teheránban, 1943-ban jön el, amikor Sztálin „ősi szláv földeknek” nevezi a tartományt, és bejelenti, hogy a szovjet állam mindenképpen igényt tart az ottani, télen sem befagyó kikötőkre. A következő év júliusában a szövetséges hatalmak jóváhagyásával a szovjet állam szerződést köt a Londonban székelő emigráns lengyel kormánnyal a határokról. E szerint az 1939-es állapot rögzül, Kelet-Poroszországot pedig a Curzon-vonal mentén osztják el. Illetve annak meghosszabbítása lesz az új határ.

A harcok 1945. január 13-án érik el a térséget. A balti államok elfoglalása után a 3. Belarusz Front és az 1. Baltikumi Front a Balti Flotta támogatásával támadja a német csapatokat. A hó végére a németeket elvágták a főseregtől. Königsberg körül hármas védelmi gyűrű épült ki, első osztályú „erőd” besorolást kapott a német vezérkartól.

Április elején a légierő négy napos bombázása után megindult a szovjet roham. Négy nap után a helyőrség megadta magát. No nem rögtön. Vasziljevszkij, a szovjet frontparancsnok megadási ajánlatát április 8-án még visszautasítja német parancsnokság, de másnap a városi rádióban két nyelven, oroszul és németül elhangzik ez a szöveg: „Achtung! Achtung! Königsberg erőd és város kapitulál.” A helyőrség a mai Győzelem (Площадь Победы) téren teszi le a fegyvert. Napokig tart még, míg a pincékben, bunkerekeben bujkáló német katonák kisebb csoportokban megadják magukat. A környező városok közül Fischhausen (Primorszk) április 17-én, Pillau (Baltyijszk) pedig 25-én kerül a Vörös hadsereg kezére. Ezzel a teljes régió szovjet megszállás alá kerül.

Advertisement

Az augusztusi potsdami konferencián megszülető döntésig megszállt területnek minősült a Königsberg központú egész tartomány. Ott végleges döntés születik arról, hogy Kelet-Poroszország kétharmadát Lengyelország, míg egyharmadát a Szovjetunió annektálhatja. Az a sehol máshol nem idézett noname litván politológus kitalációjára alapuló urban legend, miszerint Potsdamban csak 50 évre kapták meg az új birtokosok a területet, nos, az urban legend. A potsdami jegyzőkönyvekben nyoma sincs időbeli korlátnak.

A Németország által korábban annektált Memel-vidék sorsa másként alakult, az a Litván Szovjet Szocialista Köztársaság része lesz, formálisan 1950-ben. Több lépcsőben kerül át a litvánokhoz, és a végső határ vonala csak 1997-ben rendeződik. Litvániának többször is felajánlották Moszkvából a Kalinyingrádi megyét is, de jó érzékkel mindahányszor ki tudtak bújni a terhes ajándék elfogadása elől.

Az átnevezési hullám 1946 nyarán indult el. Eredetileg a várost Baltyijszknak, a megyét pedig Baltyijszkaja oblasztynak akarták elnevezni, már a dokumentumok is megszülettek az átnevezéshez. Ekkor meghalt Mihail Kalinyin, a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke (gyakorlatilag államfő). A balti térséghez annyi kötötte, hogy a század elején emigrációban pár évet Észtországban élt, és a felesége is észt volt. Ettől függetlenül a porosz koronázó várost, és a megyét is elnevezték a frissen elhunyt Kalinyinről. Igaz, már viselte a Kalinyingrád nevet egy Moszkva alatti kisváros, amit ma Korolevnek hívnak. Még abban az évben a többi város a térségben is nevet váltott. Az utcanevek 1950-ig húzták, ekkor éri el őket a russzifikáció, így lesz a Goethe utcából Puskin utca, a Mozartból Repin, a Straussból Rimszkij Korszakov.

Május 1-jei felvonulás 1947-ben

A falvak és utcák elnevezése nem központilag történt. Legtöbbször megkérdezték az új lakókat. Nyikolaj Csugyinov áttelepülő visszaemlékezése szerint: „Otthon így hívtuk a falut, hát nevezzék el itt is így.” Az új neveket egy bizottság felküldte a megyei adminisztrációba, onnan ment tovább a Legfelsőbb Tanácsba, és ott kodifikálták azokat.

A háborús borzalmak, a német evakuálás majd a nem hivatalos „szabad rablás”, ami gyilkolással járt együtt (ez volt az első valóban echte német terület, amit a Vörös Hadsereg elért, és elkezdte a bosszúállást a korábbi náci bűntettekért) szinte megtizedelte a német lakosságot. 1939-ben a később a Szovjetunióhoz került részeken valamivel több, mint egymillió ember élt. 1946 közepére ez a szám 170 ezerre csökkent. Ebből Königsbergben 61 ezer ember élt. Egy év alatt, 1945 szeptemberétől a németek aránya 30%-ra csökkent.

A munkaerőhiány fura konkurenciaharcban jelent meg a polgári és a katonai hatóságok között. A hadsereg a városi hatóság tudta és jóváhagyása nélkül vitt el dolgozni német polgárokat, míg a romeltakarításhoz kellett volna munkáskéz. Hamarosan parancs született, hogy a katonaság adja át a nem hivatalosan elvitt személyeket, és még kárpótlást is kellett fizetnie a városnak, munkanaponként 100 márkát. A német munkások is 100 márkás büntetést fizettek, ha önkényesen elhagyták kijelölt munkahelyüket.

A német lakosság deportációja 1947-ben kezdődik. Korábban az antifasiszta mozgalom tagjai (kommunisták) és azok kaphattak kiutazási engedélyt, akiknek rokonai éltek a szovjet megszállási zónában (későbbi NDK). Így kb. 4000 ember távozott. A tömeges deportáció ősszel kezdődött meg.

Advertisement

Az 1947-es adatok szerint a 110 ezres német lakosságból csak 36,6 ezer dolgozott. A többiek helyzete siralmas volt. Nem kaptak ételjegyeket vagy más ellátást sem (ekkor a pénz nem volt elég a vásárláshoz, jegyrendszer volt). A betelepülő szovjet polgárok sokszor saját készleteikből adtak az éhhalál szélén tengődő volt ellenségnek. Elhullott állatokat is ettek. Nőtt a bűnözés, lopás, rablás, gyújtogatás. Sokszor saját házaikat gyújtották fel az emberek, mert nem akarták azt átadni a szovjet hatóságoknak.

Attól függetlenül, hogy az aktív ellenállás ritka volt, hírek terjedtek róla. A betelepülőket ért támadások jellemzően nem németlakta területeken, hanem még út közben, a litván „erdei testvérek” ellenőrizte területeken történtek. A kitelepítés legfőbb támogatója a belügy volt, mert álláspontjuk szerint a németek negatívan hatnak a szovjet polgári lakosságra és a katonákra. „Nem kívánt kapcsolatok” jöttek létre köztük. Azaz az ellenség emberi arca is felvillant a propaganda ellenére. Kelet-Poroszországot nagy hagyományú militáns vidékként tartották számon (a porosz junkerek), és az utolsó szabad választásokon a többség az NSDAP-re adta voksát. A vidék elvárt kulturális megváltozásában a németek csak zavartak.

1945 januárjától a területet katonai kommendatúrák igazgatták. Az év októberében megalakultak a polgári hatóságok. A pártszervek csak 1947-ben jelennek meg.

Advertisement

A Belügyminisztérium szervezte meg a deportálást. 1947 őszén hivatalosan 30,3 ezer volt a kitelepítettek száma. A következő évben 63 ezren távoznak. A deportáltak közül 50% nő volt, 17% férfi és 33% gyerek. Az ’50-es évekre mintegy ezer német maradt a megyében, ők általában valamilyen specialisták voltak. Meglehetősen kevesen tudtak élni a lehetőséggel, hogy a nemzetiségi rubrikában a litvánt tüntették fel, így elkerülték a kitelepítést.

Családonként 300 kg-nyi csomag volt engedélyezve, legalábbis papíron. Ezt nem mindig tartották be a szovjet vámon. Vagy vasúton, vagy tengeri úton (ha az időjárás megengedte) szállították az embereket. 15 napi élelmiszercsomag is járt még az új élet kezdéséhez.

A deportációnak szigorú szabályai voltak a nemhivatalosan együttélő párokra. Némettel házasságot tilos volt kötni, azt nem jegyezték be. Különbőző véget értek ezek a kapcsolatok. Az egyik esetben egy tiszt az élettársának „szerzett” egy igazolást, hogy az litván nemzetiségű. Elérte a parancsnokánál, hogy támogassák kérését, és öt nap múlva Moszkvából megérkezett a hölgy szovjet útlevele. A másik történet rossz véget ért. Egy hadnagy főbe lőtte magát, miután deportálták a kedvesét és három közös gyereküket.

Advertisement

Az új betelepülők különböző utakat jártak be. Egy részük repatriált volt: korábbi szovjet kényszermunkások a német üzemekben. Más részük leszerelt vagy továbbszolgáló katona. Önkéntesek. Pártvonalon küldöttek vagy olyanok, akiknek kijelölték munkahelyét és új otthonát.

Áttelepülők érkezése, 1947.

Az önkéntesek különböző előnyöket élveztek, hasonlóakat, mint később Dél-Szahalinban. Eleinte válogattak a hatóságok, mivel határmenti zónáról volt szó, és csak a „megbízhatóak” illetve demobilizált katonák kaptak engedélyt ide költözni.

Az első hivatalos betelepülők a „nagy földről” halászok voltak. Ők nem csak lakást kaptak (10 éves részletfizetéssel és 10 éves felmondhatatlan munkaszerződéssel), hanem ruházatot is. Személyenként 50 kg saját érték volt behozható, a menetoszlopokban háziállatok is jöhettek. A kezdési támogatás 2000 rubel volt, a nem dolgozó családtagoknak 250 rubel. Az átlagkereset ekkor 442 rubel volt, a mezőgazdaságban ennek a fele. Voltak, akik saját döntésük alapján telepedtek le a megyében, de nekik nem járt semmi. Tömegesen 1946-ban kezdenek átköltözni az emberek. Ugyanúgy, mint a halászok, 10 éves munka feltételével kaptak lakást, kis háztáji földet (0,6 ha). Nem mindenki tartotta be a szabályokat. Az első öt évben csak a telepesek 35%-a maradt Poroszországban. 1950-ben minden elutazóra két friss betelepülő jutott viszont.

Advertisement

Az új megye városaiban és falvaiban a háború komoly károkat okozott, így sokszor nem volt elég ép lakás. A betelepülőket német családokkal egy fedél alatt helyezték el sokszor, akiket úgyis a deportáció várt. Csak a legelső hullám kapott teljes lakásokat családonként. Egy-két évvel az annexió után már csak részlakások jutottak. Komoly gondok voltak a víz- és áramellátással. A visszavonuló német csapatok igyekeztek a stratégiai objektumokat megsemmisíteni. 1946-47 hideg telén mindent eltüzeltek szinte, ami éghető volt.

Az új lakók döntésének egyik motivációja azok a történetek voltak, amik a németek gazdagságáról járak körbe az országban, és amelyeket elsősorban a visszatérő katonák meséltek. Persze sokminden romos volt, maga Königsberg is bombázásokat, ostromot állt ki. De ezeken a területeken az életszínvonal magasabb volt, mint a szovjet átlag. A házak minősége is jobb volt. Gazdagabb lakásokban mosógépeket is találtak az új lakók. Mély benyomást keltett, hogy a németek a romos városokban is fenntartották a tisztaságot. Az elhagyott házakban drága bútorok voltak (igaz, nagy részük tüzifaként végezte), a földeket megművelték.

A falusi vidékeken hamarosan lecsökkent a termésátlag, nem volt elég gép, a kolhozisták nem úgy művelték a földeket, mint a korábbi tulajdonos német parasztok.

Advertisement

Az átköltözőkre ugyancsak mély benyomást tett az utak minősége, sokan Oroszország mélyéről érkezve először láttak aszfaltozott vagy macskaköves utcákat, vagy azt, hogy az utak mellett fasorokat ültettek. Még kerékpárutak is akadtak néhol.

Sok úgymond „nyugati” újdonság teljesen ismeretlen volt az új lakók számára, mint a kerékpárutak is. Alekszej Talizin, aki a mezőgazdaság megszervezésének egyik felelőse volt ezidőben, felidézte mennyire meglepte egy szeméttelep működése. Az, hogy a szemét nagy része feldolgozásra került, a kisebb része pedig egy erre kijelölt mocsárba került.

1947-ig komoly terv a megye gazdaságának megszervezésére nem készült. Nem ment jól a helyreállítás, a katonaság nem nagyon akarta az elfoglalt objektumokat átadni, a termelés újraindítása mintha nem is lett volna cél – gyakran kivitték Oroszországba a komplett gyárakat, mintha egy ideiglenesen megszállt területen fosztogatnának.

Advertisement

Pjotr Ivanov, aki 1947 májusában érkezett Moszkvából Königsbergbe, hogy ő legyen az ideiglenes párttitkár, írt egy panaszos levelet Sztálinnak a katasztrofális gazdasági helyzetről a régióban. Hamarosan bizottságot küldtek Moszkvából, hogy Ivanovot beiktassák immár teljes jogú párttitkári tisztségébe, de nem érte ezt meg. Felesége szavai szerint egy este telefonon hívták. A nő csak annyit hallott, hogy Ivanov ezt mondja a kagylóba: „ Igen, Sztálin elvtárs. Megteszem, Sztálin elvtárs.” – majd befeküdt a kádba és főbe lőtte magát.

Az épületekről és más vagyontárgyakról nyilvántartás nem készült, őrzésükről nem gondoskodtak. A házak egyre romosabbak lettek, az értékeket lopták. A különböző állami szervek teljes gyárakat szereltettek le, és vittek ki a „nagy földre”.

A kérdés, hogy mi legyen az épített örökséggel, sokáig eldöntetlen maradt. Voltak olyanok, akik szerint mindent el kell pusztítani, hogy nyoma sem maradjon a 800 éves porosz uralomnak. Részben ez így is lett, de nem ideológiai okokból, hanem csak úgy alakult. Hatalmas mennyiségű téglát szállítottak el például, a romok eltakarításából, de sokszor ép épületek elbontásából is.

Advertisement

A komoly átépítése a városnak 1950-ben indult el. A Genplan (tervezési hatóság) tipikus megyeközpontot kívánt Kalinyingrádból alkotni. Más városoknak több szerencséje volt, több régi épület maradt.

Az egyik ikonikus épülete Königsbergnek a királyi vár volt, mely a város központjában állt. Már ekkor megpróbálják felrobbantani, egy részét a téglák miatt bontották le. Azt beszélték később, hogy a várat végül Koszigin miniszterelnök látogatása miatt kellett 1967-ben felrobbantani, mert szerinte ez a „porosz militarizmus múzeuma” volt. Ma a be nem fejezett Szovjetek Háza torzója áll a helyén. Nem sokkal korábban tüntették el vagy rombolták le a német államférfiak emlékműveit (I. Vilmos császár, Bismarck), vagy például Schubert szobrát. Kant sírján a háború után nem sokkal megjelent egy felirat: „Most már érted, hogy a világ materiális?” A templomokat inkább nem restaurálták, legtöbbjét lerombolták.

A vár romjai, 1949.

Rengeteg műkincset találtak a szovjet csapatok Königsbergben. Egy részüket a nácik Oroszország területéről vitték oda.

Advertisement

A híres Borostyánszoba hollétéről az első információk még 1945-ben elkezdtek szivárogni. Alfred Rode helyi művészettörténész azt vallotta, hogy a műkincs elégett a királyi várban. 20 évvel később különbizottság jön létre, amely a Borostyánszoba hollétét volt hivatott kideríteni, de sikertelenül.

Az ipart és a kikötőket hosszú évek múltán újjáépítették. A gyárakat sokszor nulláról. Tucatnyi év múltán a Kalinyingrádi megye válik a halászat és a halfeldolgozó ipar központjává a Szovjetunióban, és a balti flotta fő bázisává.

Kant szülőháza. A felirat: Кант лох (Kant balek) 2015

Ma a megye exklávé. Különleges gazdasági övezet. A Szovjetunió széthullása után is megtartotta geopolitikai jelentőségét. A lakosok és a helyi hatalom szeretnek hivatkozni a német múltra, Kantot emlegetve, de új „ablakká Európára” a város nem vált.