Képzeljük el, hogy nem volt “a” Krím.

Persze létezik, de ahogy korábban is, maradt Ukrajna autonóm köztársasága. És Akszjonov tovább álmodik arról, hogy bekerül egyszer a Radába, de ez soha nem sikerül neki, és Poklonszkaja vendégeskedik a krími nagymamájánál immár ügyészi egyenruha nélkül, csak szimplán meglátogatja a nénit.

Advertisement

A békés Donbasszban szólnak Ahmetov gyárainak kürtjei, és Kobzon koncertjein kék-sárga zászlókat lengetnek a bányászok, a donyecki reptéren fapadosok szállnak le naponta, teli örömteli turistával, akik valamiért Donyecket választották úti célul.

És a maláj gép Amszterdamból eseménytelenül átrepült a Donbassz fölött, leszállt szépen menetrend szerint Kuala Lumpurban.

S ami a leglényegesebb, mindehhez Oroszországnak semmi köze. Mi van a hoholoknál? Nem mindegy? Épp elég érdekes történik a föderációban is.

Megünnepelték az Olimpiát, és még a rendszer kritikusai is elismerik, hogy jól meg volt szervezve, és az állami TV harsogja, hogy Oroszország - lám nyitott a világra. Merkel Moszkvába érkezik, és őszintén öleli meg barátját, Vlagyimirt, nincsenek az autókon csúnya szavak Obamáról, csak a szokásos „nagypapa harcolt” és nincsenek utalások, hogy „megismételhetjük”.

Advertisement

A rubel stabil, az olaj drága, a szupermarketek polcai roskadoznak az európai sajtoktól. A televíziós talk-showkban orosz hírekről vitáznak vitáznak, Zsirinovszkij az új törvény ellen, míg Zjuganov mellette, a Bulvarnij körúton félévente felvonul az ellenzék, és anonim források szerint még az is lehet, hogy a regionális választásokon megengedik, hogy elinduljon pár úgymond struktúrán kívüli jelölt. Navalnij házi őrizetből írja blogját a korrupcióról. Igor Sztrelkov valahol egy kisvárosban meséli az őt meghallgatni hajlandóknak boszniai hőstetteit, senki által nem ismerten.

Az az Oroszország, ami a Krímig volt, valahogy innen nézve már hihetetlen. Az lenne a jobb? Ki tudja.

Abban az Oroszországban is megölték Nyemcovot, és mint ebben, ami van, a gyilkosait nem keresik, vagy egyszerűen fedezik. Abban az országban, amely nem annektálta a félszigetet ugyanúgy ülnek a Bolotnaja ügy résztvevői, szétverték a Lenta.ru-t – csak nem az ukrajnai riportokért, hanem valami más okból. Felszámolták a Dinasztia Alapítványt és a Kínzás Elleni Bizottságot, Kadirov szelfizik az Instagrammra, és a rendőrőrsökön naponta hal meg valaki „szívelégtelenségben”.

Az az ország, ahol nem volt Krimnas (krímamienk!) nem is nagyon különbözik attól, ami lett. Ami abban az Oroszországban volt, s így nem lett, az a politikai stabilitás és a másnapi napban való hit, no meg sajt és szalámi, de az apróság. Annak a Föderációnak jók a kapcsolatai a Nyugattal, gond nélkül adja el az olajat és gázt, Putyin grimaszai nem tűnnek fel a Times és az Economist címlapján, az üzletember, Rotenberg interjúban meséli el a Wall Street Journalnak a sikere titkát.

Az az Oroszország, amely nem rúgta fel a szabályokat abban különbözik a létezőtől, hogy megingathatatlannak tűnik, senki sem gondolja, hogy történhet vele valami, hihetetlen, hogy valami is megváltozzon benne.

Advertisement

A létező ország fő különbsége a „milettvolnaha” országtól az, hogy százszorosa az esélye, hogy valamilyen része, alrendszere nem bírja tovább, összeomlik, és maga alá temeti mindazt, ami 2014-ig szinte öröknek látszott.

A politikai rendszer, az alkotmány, a hatalom, az erőszakszervezetek, az állami kapitalizmus és az általuk (de)formált társadalom úgy épül fel, hogy nincsenek még elvi mechanizmusok sem a változtatásra, illetve úgy épült fel a Krímig.

A destabilizáció a legféltebb szava a hatalomnak. És ha valakiről azt gyanítják, hogy szándékában áll destabilizálni, az bizony lágerbe kerülhet. De a destabilizáció, mint ellentétpárja a politikai stabilitásnak sajnos az egyetlen alternatívája a leválthatatlan rezsimeknek, amiket olyanok irányítanak, akik szerzői a “népesség chipizációjáról” és “hiroshimai törvényszékről” szóló cikkeknek.

Advertisement

Ez a másfél év többet tett a politikai destabilizációért, mint a legradikálisabb muszlim szélsőségesek akiket Dagesztánban a fedezékül szolgáló ötemeletes lakóházzal együtt lőttek szitává a belügyi csapatok.

Az elmúlt idő az annexió óta esélyt adott destabilizációra. Nem nagyot, de nagyobb lett mint nulla. És a Krímig ez az esély nulla volt. A Krím megszállása és a háború Ukrajnában megteremtették a lehetőségét a politikai változásnak Oroszországban. Hogy miért így történt – messianisztikus skizofrénia, félrement racionális számítás? Szerintem senki sem tudja, de Oroszország már nem térhet vissza abba a fullasztó 2013-ba, amiből a Krím és a Donbassz vitte ki.

Lehet, hogy azt a több ezer embert, aki meghalt Ukrajnában, beleértve a maláj repülőgép utasait is, egyszer majd úgy tekintik, mint akik azért adták életüket – még ha közük sem volt az országhoz – hogy kirángassák az örök stabilitásból a birodalmat? Valami értelmének csak kell lennie a haláluknak?

Advertisement

Aki majd ezek után jön, jól tenné, ha emlékművet emelne az áldozatoknak Moszkvában ezért.