A mai Oroszországnak mára több nemzetközileg nem elismert határszakasza van. Az egyik a Krím, a másik már 1945 óta okoz gondokat.

Advertisement

70 éve került Dél-Szahalin és a Kuril-szigetek szovjet uralom alá. A II. világháború utáni területi változásokról, a Szovjetunió megnövekedéséről mindenkinek az európai „növekmény” jut eszébe, a Távol-Kelet érthetően kiesik a magyar látótérből. Így érdemes körüljárni, hogyan is történt ez, mi történt ott.

Szahalin szigete és a Kuril-szigetek három birodalom határterületén (kínai/mandzsu, japán, orosz) sokszor váltottak birtokost. Oroszországé Szahalin egy 1875-ös szerződés alapján lett, amikor is a sziget száműzöttek kényszerlakhelyévé vált. A Kuril-szigetek cserébe japán fennhatóság alá kerültek. Az 1904-1905-ös orosz-japán háborút követően Szahalint az 50. szélességi fok mentén felosztották, a déli rész japán gyarmat lett. Az 1920-as években rövid időre az egész szigetet megszállja a császári hadsereg (Vlagyivosztok környékével együtt).

Az orosz, majd a szovjet külpolitikának a XX. század első felében keleti irányban elsődleges célja volt megváltoztatni a határokat ebben a régióban.

Joszip Sztálin a néphez 1945. szeptember 2-án.

Advertisement

“Dél-Szahalin és a Kuril-szigetek a Szovjetunióé lesznek, és ettől kezdve majd nem a Szovjetunió óceántól való elzárását szolgálják és nem lesznek bázisai Japánnak, ha rátámadna a mi Távol-Keletünkre, hanem a Szovjetunió közvetlen kijárataként fognak szolgálni az óceán felé és a mi védelmi bázisunkként a japán agresszió ellen.”

1944 januárjában, amikor már egyértelmű volt a háború győztes befejezése, a külügyi komisszariátus vezetőhelyettese, Ivan Majszkij Molotovnak írott feljegyzésében vázolja, miként lenne kívánatos az 1941-es határok megváltoztatása. Ebben felsorolja a Kuril-szigetek és Szahalin déli felét is, mint jövendő szovjet területet.


Harcok Szahalinon és japán hadifoglyok

Advertisement

Sponsored

A szovjet hatalomnak két fő oka volt ezen területek bekebelezésére. Az egyik geopolitikai, azaz Japán meggyengítése. A másik katonai – a japán flotta nagyon könnyen lezárhatta a szovjet kikötőkből a hajók kifutását a nyílt óceánra. Ez volt Sztálin fő érve a teheráni konferencián, s ezt Churchill is elfogadta logikus igényként. Ezen kívül még „ősi orosz föld”-nek is lehetett nevezni, erős túlzással ugyan, de hivatkozva az 1905 előtti helyzetre.

1945-ben egyre közelebb került Moszkva területi kívánságainak megvalósításához. Februárban Jaltában Nagy-Britannia és a Szovjetunió szerződést kötöttek, amely tartalmazta ezen japán területek átadását Sztálinnak, amennyiben az belépteti a szovjet államot a Japán Császárság elleni háborúba. Az USA is belegyezését adta, úgyis mint leginkább érdekelt harcoló fél a Csendes-óceánon.

Ez év augusztusában Sztálin megpróbálkozik a szovjet igények kiterjesztésével a négy japán fősziget egyikét, Hokkaidót illetően. Trumannak írt levelében bejelenti igényét Hokkaidón egy szovjet megszállási zóna létrehozására (az amerikai mellett). Arra hivatkozott a főtitkár, hogy a polgárháború idején a japánok is szálltak meg orosz területeket, és „az orosz közvélemény nehezen fogadná el, ha az orosz csapatoknak nem lenne megszállási zónája valamely eredeti japán területen”. Truman Hokkaido felosztásába nem egyezett bele, így a kompromisszum az lett, hogy a Kuril-szigetek szovjet lesz, de amerikai katonai bázisok elhelyezésének lehetősége nélkül.

Dél-Szahalint a Vörös Hadsereg egy hét alatt foglalta el 1945 augusztusában. A kisebb szigeteken az ellenállás tovább tartott, hiába írta alá a császár a fegyverletételt szeptember 2-án, voltak helyek, ahol a japán hadsereg szeptember 5-ig harcolt. Amíg zajlottak a tárgyalások, a szovjet hadsereg azért készült a hokkaidói partraszállásra is, de erre végül nem került sor.

Rögtön a megszállás után felmerült a kérdés, mi is legyen a japán lakossággal. Szovjet adatok szerint 1945-ben Szahalin volt japán felén 340 ezer ember lakott (a háború előtt 391 ezer), akik közül 65 ezer volt orosz. Ők katonák voltak, vagy frissen érkezettek, „őslakos” orosz csak mintegy 100 lakos volt.

Advertisement

Férfiakból jóval több volt – mintegy 150 ezer, míg nők 124 ezren. Az ok a japán evakuálás volt, a háború elején 40 ezer nőt és gyereket vittek át Hokkaido szigetére. A Kuril-szigeteken 9,5 ezer japán alattvaló élt.

Költözők

Advertisement

Még ez évben repatriálási szerződést kötött a Szovjetunió a Japánt irányító amerikai katonai közigazgatással. A hadifoglyokat - nagyrészt - hazaszállították ez alapján, míg a polgári lakosság formálisan ekkor még önkéntesen hagyhatta el a Szovjetuniót. 25 ezer koreaira nem vonatkozott a szerződés. Korea megszűnt japán gyarmatnak lenni, a japán-amerikai hatóságok pedig nem várták őket a császárságban. Így azoknak is gondot okozott a távozás, akiknek koreai házastársa volt. Érdekes, hogy ma, 70 év után majdnem annyi koreai él a területen, mint 1945-ben.

A szabályok szerint az elköltözők maximum 1000 jent vihettek magukkal (rubelt tilos volt), 100 kg csomagot a családfő és 50-50 kg-ot a többi családtag. 1946 februárjában a Goszbank (Állami Bank) kivonta a forgalomból a jent, és kötelezően átváltotta 1 rubel/5 jen árfolyamon. A szovjet hatóságok az így szerzett jenen Mandzsúriában vásároltak fel szóját, rizst, cirkölest.

Advertisement

A japán lakosság útja egy táboron át vezetett Maoka kikötővárosban (ma Holmszk). Az elköltözőket tehervagonokban szállították oda. Az úti cél Hokkaidón volt, Szapporo városában az amerikaiak felállítottak egy fogadóállomást.

Népek ide-oda telepítése a sztálini Szovjetunióban elég elterjedt gyakorlat volt, de ebben az esetben túl gyorsan nem lehetett lépni, valakinek elvégre a szigetek infrastruktúráját is fenn kellett tartani. Így is több volt az elköltöző, mint a friss telepes. 1946-ban csak 4000 orosz család költözött az új területekre (egyharmaduk halászattal foglalkozott). A tervek teljesítése nem igazán sikerült.

Hiába volt „hazaköltöztető” program, olyanok is akadtak, akik a maradás mellett döntöttek, ekkor Japán gazdaságilag elég nagy bajban volt amúgy is. A japán lakosoknak 2-3 éves munkaszerződést ajánlottak fel immár a SZU-ban. Segítségül még emigráns japán kommunistákat is próbáltak küldeni keletre Moszkvából, hogy agitációs munkát végezzenek ott. A legszegényebb réteg életkörülményei pedig még javultak is a háborús szűk évek után, sokakat ez is stimulált a maradásban.

Japán bolt új névvel

Advertisement

Advertisement

Persze nem minden japánra volt szükség a kommunizmus építéséhez. Azon területeken, amelyeket kolhozoknak jelöltek ki, sokszor magángazdaságok voltak. Ha ezek a parasztok nem siettek elhagyni házukat-földjüket, akkor erőszakkal vették el tőlük. Meghatározták a sorrendjét is a távozóknak. Elsőként a „burzsujoktól” kellett megszabadulni. Még zajlott a háború, mikor a cégtulajdonosok, kereskedők, hivatalnokok és családjaik távozni kényszerültek. Majd a munkásokra és parasztokra is sor került, miután véget ért a betakarítás 1947-ben. Az embereket annak függvényében engedték el, ahogy helyettesíteni lehetett őket orosz munkaerővel. Utolsóként a „terv” szerint a tanítókat, orvosokat, mérnököket, halászokat és papokat rakták hajóra. Érdekesség, hogy a sintoista vagy buddhista papokat komolyabban nem korlátozták a tevékenységükben, sőt ugyanolyan élelmiszerjegyeket kaptak, mint a munkások. Néha előfordult, hogy nem engedték elköltözni azokat, akik dühükben kárt tettek a saját tulajdonukban (ami ugye ott maradt).

Otoszio szerzetes leveléből

“Amikor jöttek az oroszok, aggódtunk a sorsunkért, milyen lesz az élet, az ellátás, a szolgálat. Kiderült, hogy szinte mindenki kap munkát, az élelmiszerrel jobb a helyzet, mint korábban volt. A szovjet hatóságok nem avatkoznak be az életünkbe, nem szólnak bele templomi dolgokba, a szertartások rendben zajlanak. És nem fogják elhinni, de a munkánkért meghatároztak fizetést, ami elég az élelmiszerre.

Advertisement

A maradó lakosságnak a háború előtti „normák” alapján fizettek, és úgy is adóztak. Mint ahogy a szovjet állampolgároknak is, nekik is járt az ingyenes oktatás és egészségügyi ellátás. A munkanap 8 órás lett, a korábbi 12 helyett, járt szabadság is.

Maeda Iosziki, korábbi örömlány leveléből

“Már nem szolgáljuk ki a férfiakat, a Házakat bezártuk. Munkát kaptunk, és fizetést is érte, mint a férfiak. Békén hagynak. Úgy élünk, mint az orosz nők, még sportolunk is velük.”

Advertisement

Advertisement

A polgári közigazgatás vezetője, Dmitrij Krjukov szavai szerint Sztálin közvetlen parancsa volt, hogy a japán lakossághoz „lojálisan” kell viszonyulnia a közigazgatásnak.

A hátrahagyandó vagyon gyakori rongálására hivatkozva 1948-ban megszigorították a repatriáció menetét. Csak 24 órával az indulás előtt tudták meg az érintettek, hogy menniük kell, és ebben az időben a rendőrség és a KGB felügyelete mellett zajlott a készülődés.

1949 nyarára majdnem a teljes japán lakosság távozott, kivéve az „eltűntként” nyilvántartottakat és a szerződéses munkásokat. Az „eltűntek” hazaszállítása a 70-es évekig húzódott. 1956-ban egy japán-szovjet szerződés alapján a visszamaradt hadifoglyok és azon koreaiak is távozhattak, akik japán-koreai vegyes családban éltek. Mivel Észak-Koreával nem sikerült dűlőre jutni, no meg szándéka sem igazán volt a szahalini koreaiaknak oda költözni, Japán pedig nem fogadta be őket, ügyük egész a XX. század végéig húzódott, míg az új nemzedékek teljes adaptációja miatt maga a költözés értelmét vesztette. Dél-Koreával a SZU-nak nem volt diplomáciai kapcsolata. A szahalini koreaiak szervezete pereskedett is Japánnal, de csak valamelyes pénzügyi kárpótlást sikerült kiharcolnia, a költözés jogát nem.

Advertisement

Az új lakókat kedvezményekkel és könnyítésékkel próbálták a hatóságok odacsalogatni. Egyrészt a beköltözők felmentést kaptak az adók és a kötelező biztosítások alól. Másrészt egyösszegű anyagi segítséget kaptak a letelepedéshez – 3000 rubel családfőnként és 600 rubel a családtagoknak (A havi átlagfizetés az országban ekkor 442 rubel, a mezőgazdaságban ennek a fele). Harmadrészt lakást kaptak, a kolhozistáknak pedig leírták a korábbi adósságait – emiatt néha komplett kolhozok költöztek a szigetekre a szárazföldről. Egy család ingyenesen 2 tonnát vihetett magával, az egyedülállók 1,5 tonnát. A mezőgazdasági termények sem vesztek el, árujegyek formájában magukkal tudták vinni.

A Kuril-szigetekre költözők kétszeres átlagfizetéssel, a Szahalinon élők másfélszeres átlagfizetéssel számolhattak.

Azért a valóság más volt kissé, mint ahogy a tervezőasztalon ez kinézett, mint általában a megvalósult szocializmus honában. Először is a lakhatással volt komoly gond. Az első évben a lakásépítési tervnek csak 15%-a jött össze. Az átköltöző halászok nagy része régi házakban élt, több család együtt egy-egy lakásban. A faházak gyakran leégtek. A japánok szűk utcákban, szorosan egymás mellé építkeztek, a tűz gyorsan terjedt. Gyakori volt, hogy a tüzet úgy fékezték meg, hogy lerombolták a szomszédos házakat, megállítandó a terjedését a lángoknak. A földművesek jobb helyzetben voltak, 1947-re már minden családnak volt háza vagy lakása.

Advertisement

Advertisement

1949-ben az átköltözést ösztönző támogatások csökkentek. Az egyszeri induló segítség összege a felére esett. A lakásépítést (mind a magán, mind a kolhozokét) már csak kedvezményes hitellel támogatták, nem állami forrásból építettek. Aki kilépett a kolhozból, annak megszűntek a kedvezményei, és vissza kellett fizetnie az addigi támogatásokat. 1949 közepéig Szahalinra mintegy 11 ezer család érkezett (7,5 ezer a halászati kolhozokba), de mintegy harmaduk azonnal vissza is fordult. 1950-re a szigetekről távozott több mint fele a telepeseknek (55,1%).

A közlekedéssel is gondok voltak. Tengerjáró hajók jártak a nagy kikötők és a szigetek között. Sokáig ez volt az egyetlen mód elérni az új földeket, a kompközlekedés Holmszkba csak 30 év múlva indul meg. Ezt a problémát egy 10 kilométeres lközúti alagútnak kellett volna megoldani a szárazföld és Szahalin északi része között. Az ’50-es évek elején elkezdték építeni, de aztán Sztálin halála és a megnövekedett költségek miatt abbahagyták a fúrást.

A japán közigazgatást nem rögtön cserélték le. A nyelvet a SZU-ban nagyon kevesen beszélték, ezért kényszerűségből maradt a káderállomány a korábbi. Ocu Toszio kormányzó egészen 1945 decemberéig hivatalában maradt, rajta keresztül jutottak el a lakossághoz a hadsereg és az ideiglenes polgári kormányzat parancsai. Ekkor tartóztatták csak le. Egyidejűleg likvidálták az ügyészségeket és a bíróságokat is. A községi adminisztrációk tovább húzták, csak a következő év márciusában szüntetik meg azokat. Ekkor még a munkatársak egy részét átveszik a frissen felálló tanácsi végrehajtó bizottsági rendszerbe. Érdekesség, hogy az első években engedélyezték a személyes javak és termények kereskedelmét, igaz csak a piacokon. No de ez a negyvenes évek sztálini állama!

Advertisement

Az új helyi hatalomnak az ideológiai munkával viszont meggyűlt a baja. Még 1946-ban Krjukov kérte Moszkvától legalább „öt-hat kommunista japán” küldését. Két nőt találtak csak erre a feladatra, akik közül az egyik végül nem utazott Szahalinra egészségügyi okokból, a másik pedig nagyon gyengén beszélt japánul. Koreai agitátor könnyebben akadt, 1947-ben húsz embert toboroztak Észak-Koreából a pártmunkára.

Új ünnepek

A kulturális életbe igyekeztek nem komolyabban beavatkozni a hatóságok. A mozikban japán és szovjet filmek is mentek, működött a színház (egy tűzeset után újjá is építették), működtek a könyvtárak. A japánok szumóztak, olyan „szovjetidegen” játékokat játszottak, mint a rugby és a baseball. Volt japán nyelvű napilap is, az Új Élet. Mint mindenki más, megünnepelték a szovjet ünnepeket, május 1-et, május 9-et, november 7-et.

Advertisement

Advertisement

Voltak persze gondok is. Időről időre „diverziók” történtek a szigeteken. Időnként telepeseket öltek meg a korábbi tulajdonos japánok, felégettek iskolákat. Még Krjukovot is megpróbálták megölni. Az ő szavai szerint több diverziós csoportot is felszámoltak az első években, de hát lehet, hogy az általános sztálinista „kémvadász” tervet teljesítették csak.

Kirándulók

A közigazgatási státusz többször változott. 1946 februárjában létrehozták a Dél-Szahalini megyét, amely a Bajkálontúli Vidék része lett. Tojohara lett a székhely (a leendő Juzsno-Szahalinszk és korábbi Vlagyimirovka falu). 1947-ben immár új nevén lett a Szahalini megye székhelye, ami az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság egyik része lett.

Advertisement

A szovjet hivatalos álláspont szerint Szahalin ősi orosz föld, amelyet megszállt Japán, amely el akarta törölni az orosz múltat ott. A propaganda azt hangsúlyozta, hogy a lakosság a Szovjetuniónak köszönhetően felszabadult a japán kapitalisták és fasiszták elnyomása alól, a koreaiak, kínaiak és a kis népek, mint az ainuk pedig a gyarmatosítóktól szabadultak meg.

A négy legdélebbi sziget a Kuril-szigetek közül a mai napig gátja a végső békeszerződés aláírásának az Oroszországi Föderáció és a Japán Császárság között. A japánok szerint ezek, mint Északi Területek hozzájuk tartoznak. A Kuril-szigetekre kis ainu csoportok is igényt tartanának, azon a jogon, hogy ők már a japánok és az oroszok előtt is ott éltek.