Július 25-e Vlagyimir Viszockij halálának napja.

A mondat hivatalos, gépies, pontos ugyan, de… Dehogy halt meg. Emlékeznek rá, olyan helyeken is, ahol nem is sejthette, hogy hallgatni fogják valaha.

Advertisement

A nyolcvanas években, tizenévesen, mikor nagybátyám nyűtt kazettáin hallgattam azt, ami a birodalom határszélére korábban eljutott a Taganka színházbeli estjeiről, amit magnóra vettek, vasúti kalauzok és utazók segítségével eljutott Magadantól Munkácsig, sok-sok átmásolás után, alig tudtam még róla valamit. Majd kutattam, olvastam, hallgattam, néztem. Marina Vlady könyve a kedvencem talán róla, olvassátok el, olvassatok minden nap.

Nemrég oroszul nem tudó ismerős osztotta meg, hogy Itáliában egy tó partján a Bárdot - ahogy már életében hívták - hallgatja. Emlékszem, rég volt egy lány, aki borozós estén sírt a zenéjére, pedig ő is másik szláv nyelvet bírt. Mesélte egy ismerős, hogy Nyugat-Berlinben csempészett lengyel kazettákat hallgattak újbalos fiatalok ‘80 kötül.

Az összes szobor és emlékmű fölöslegesnek bizonyult. És sikerült sincs igazán. Nincs olyan, amire ránézne az ember, és azt mondaná: igen, ez Viszockij!

Advertisement

Az összes próbálkozás, hogy feldolgozzák, újítsanak a zenéjén feleslegesnek bizonyult, senkinek sem kellőnek- a feldolgozókon kívül. Pedig hát a zene is az, a szöveg is ugyanaz. Hobó is megpróbálta Magyarországon. Még a fordítások is jók voltak, de nem az, nem úgy.

Láttam sok orosz kísérletet is, esztrád-sztárok, rockkerek próbálták a dalait úgy feldolgozni, hogy… Mindegy, nem sikerült.

15 évig dalolt. Mégis, a gitárja hangja, a szövegei, a rekedt hangja sokáig fog hallatszani.

A csúcson ment el, és talán azért is gyászolták akkor oly sokan, mert sejtették, hogy sok-sok dal még nem hangzott el, még nem énekelte meg azt, amit 1980 Szovjetuniójában más nem énekelt meg, és nem is szabadott. Akkoriban már egyre távolodtak a dalai a vicces, a börtönös, a mesés, a sporos világtól, komolyodtak, komorodtak a szövegei.

Így hogy meghalt, nem kopaszodott meg, nem hízott el, elnökségekben és plénumokon nem ült, nem tüntették ki a Kremlben. Belegondolni, hogy pártlistákon indíthatták volna mint annyi mindenkit aztán, elkurvulva, brrrr.

Majd 80 lenne ma, talán megalkudott volna, saját színháza lehetne, dalolná hogy „Vlagyimir Putyin mologyec, vezér, tanító és apa!”

Advertisement

És az is lehet, hogy nem vesztette volna el az évekkel az eszét, a karakterét, a tehetségét. És ma a Boeingről énekelne, és a Krímről és a Donbasszról, és az összes állami csatorna nem tudná túlkiabálni azt az embert a színpadon a gitárral, akinél már életében is alacsonyabbnak bizonyult az osztankinói TV torony.

35 éve meghalt, így megmaradt fiatalon, Hamletként a koponyával, a kérdés megválaszolódott. Neki.

Egy dal, egy videó Budapestről.