Kijevben megkezdődött Alekszandr Alekszandrov és Jevgenyij Jerofejev pere, akiket az ukrán ügyészség terrorizmussal vádol.

A vádlottak korábban mind orosz újságoknak, mind ukránoknak azt mondták, hogy a GRU (orosz katonai felderítés) speciális alakulatának tagjai.

Advertisement

Ügyvédeik jelenleg azt bizonygatják, hogy az ukrajnai útjuk előtt leszereltek, és a Luganszki Népköztársaság milíciájának tagjaiként estek fogságba.

Ha az ember Alekszandrov és Jerofejev ügyében megpróbálna csak a móka kedvéért, de megpróbálna az orosz állam oldalára állva gondolkozni, akkor a legpozitívabb szcenárió körülbelül ez lenne: Igen, Moszkva nem szeretne, és lehet, nem is tud amolyan „Mentsük meg Ryan közlegényt” típusú show-t csinálni az ügyből, mint amilyet Kijev folytat másfél éve Szavcsenko ügyében. És akkor mi van? Az orosz társadalom konzervatív, nem harap rá az olcsó effektekre, nincs szüksége olyan kampányokra, mint ami Ukrajnában indult Nagyezsdáért.

Azért érdemes megemlíteni, hogy már ez a tézis sem állja meg a helyét, mert a médiák már rég átalakultak Oroszországban a show-business részévé, és a propagandakampányok hol ilyen, hol amolyan ürüggyel gyakorlatilag állandósultak. A tabloid-kultúra állami szintre emelkedésével ez is simán beleférne.

Advertisement

Másrészről ki tudja, engedjük meg a feltételezést, hogy Jerofejev kapitányék ügye valamiért kivétel, az orosz hatalom nem akar belőle médiakampányt csinálni. Hátha van egy ravasz terv mögötte?

Logikus lenne, hogy amennyiben a Kreml itt csendet akar, nem beszél az ügyről, akkor az új GRU székház valamelyik csendes irodájában egy speciális felhatalmazású ezredes, vagy egy egész sokcsillagos tábornok napi kétszer olvassa az ügynökök beszámolóit a raboskodó katonákról, a titkos tárgyalásokról Kijevvel, melyek végén kicserélik majd őket Szavcsenkora vagy valaki másra. Meg diplomáciai vonalon, és akár kereskedelmi tárgyalásokon is felmerülhetne a nevük. Ki tudja, lehetne, hogy a lipecki Roshen gyár sorsa (Porosenko ukrán elnök cégcsoportja) vagy a Gazprom gázszállítmányainak ára is a foglyok szabadulásától függ.

És itt nagyjából be is fejezem a fantáziálást, mert az amit tudunk, hogyan áll az orosz kormányzat a polgáraihoz en block, és különösen azokhoz, akik a múlt év folyamán Ukrajnában feltűntek fegyverrel a kezükben – az alapján nincs ok arra, hogy Jerofejevékhez Moszkva valamiért másképp viszonyuljon.

De mindegy, legyen. Tegyük fel. Oroszország gondol bajba került tisztjeire, küzd a kiszabadulásukért. Tételezzük fel, hogy az összes hivatalos megnyilvánulás, miszerint leszereltek a seregtől, és már civilként, önként utaztak a Donbasszba –valami operatív játszma része, és megvan ennek is a maga fura logikájú oka.

De ha még ezt a Kreml számára leghízelgőbb verziót is fogadjuk el, akikor is az van, hogy fél év fogság (gyakorlatilag köztörvényes bűnözőként kezelve ukrán börtönben) - ez amolyan lerovandó adó a hazának. Az izoláció a családjuktól, a demonstratív megalázásuk, hogy egyszerűen lemondtak róluk, letagadják őket – ez is a haza oltárán bemutatandó áldozat.

Előbb-utóbb persze majd hazatérnek. Kicserélik őket valakire vagy valamire, átöltöznek új egyenruhába, és éjjel a határon átülnek egyik autóból a másikba. És ha véletlenül valami szemfüles riporter ott terem, maguk a kicseréltek takarják majd be az objektívet tenyerükkel – ne fotózz, semmit sem mondunk, mi nem is létezünk. Eltűnnek az éjszakai sztyeppén, és senki nem tudja majd, hol keresse őket.

Advertisement

A Krím megszállásakor elhíresült jelmondat: A “mieinket nem hagyjuk hátra” (своих не бросаем) ez alatt a majd két év alatt anekdotikus értelmet nyert. Persze, nem hagyjuk hátra, csak mikor az kell, úgy csinálunk, mintha nem a mieink lennének, hanem ki tudja kik, honnan szalajtották őket.

A legjobb eset, amire számíthat a „nem hátrahagyott” hogy valami speciális operáció indul érte, mély titokban, mintha a léte is szégyellni való lenne.

És hát az, amiről még fantáziálni is nehéz – elképzelni a két tisztet megöregedve, vagy negyven év múlva, ahogy az unokáiknak vagy csak vendégeknek dicsekednek a harcos ifjúságuk fotóival. Ilyen idillt valahogy nem tudok elképzelni.

Advertisement

A mai orosz rögvalóság alapján az a kérdés, hazatértük után folytathatják-e a szolgálatot, számíthatnak e tiszti nyugdíjra, vagy esetleg büntetőügyet indít ellenük a katonai ügyészség, mert túl sokat beszéltek az ukránoknak, meg a sajtónak a GRU-ról.

Persze, ekkor is lehet azt mondani, hogy Oroszország a sajátjait nem hagyja hátra, de valljuk be, elég sajátságos módon teszi ezt.